2018. április 20., péntek

Identitás (1.)

Mit jelent számomra, hogy magyar vagyok?

Evidencia. Olyan, mint a nevem, az életkorom, a fizikai adottságaim: adottság, nagyjából megváltoztathatatlan. Büszke vagyok-e rá? Néha igen, amikor mondjuk lengyelnek, románnak gondolnak, és felvilágosítom az illetőt, hogy bizony én annál sokkal egzotikusabb teremtmény vagyok, se nem szláv, se nem latin. Meg vagyok-e magyar minőségemmel elégedve? Igen, de érzésem szerint sokkal könnyebb külföldön magyarnak lenni. Egyrészt nem szembesül az ember nap mint nap a plakátokkal, a korrupcióval, a Blaha Lujza térrel, másrészt viszont az én környezetemben (külföldi magyarok) kevés (alig van) elvakult migránsozó, gyűlölködő cigányozó stb. Továbbá az ember külföldön élve jól látja, hogy itt sem minden tökéletes, amit otthon úgy látom sokan elfelejtenek (pl. nem csak a magyar oktatási rendszert éri sok kritika, a franciát is). Én innen máshogyan (optimistábban) látom Magyarországot, biztosan mást mondanék, ha otthon élnék.

Nálunk szinte tökéletesen érvényesül a nyelvében él a nemzet kifejezés. Magyar vagyok, mert magyar az anyanyelvem; magyar az anyanyelvem, mert magyar vagyok. Ezen a nyelven számolok, értem meg a legjobban a magyarázatot, a szójátékot, kulturális utalást, referenciát, alszom el kevésbé egy előadáson, olvasok legszívesebben szépirodalmat. Múltkor beszéltem valakivel, aki elmondta, hogy számára nem fontos a (kétnyelvű) gyerekeinek a magyar identitása. Viszont nagyon szeretné, hogy jól beszéljenek magyarul, és hogy egymással is a magyart használják. Számomra amit mondott, az totális ellentmondás. A magyar nyelv a magyarság.

Vállalok-e sorsközösséget a magyarokkal általában? Valamilyen szinten biztosan. Április 8-án én is szomorú, értetlen voltam, bár nem követem figyelemmel napi szinten a magyar belpolitikát. Tehát javítom is: a magyarok felével érzek sorsközösséget, a másik fele, a kétharmadot megszavazók, számomra ismeretlen emberek, ismeretlen félelmekkel, ismeretlen prioritásokkal. Mintha kétféle Magyarország létezne. Ezért a hazaszeretet fogalmát is nehéz megragadnom. Szeretem a nyelvet, az irodalmat, a történelmet, a kötelező verseket, szeretem Budapestet és a kevés vidéki városokat, falvakat, amelyeket ismerek – ez a hazaszeretet? A magyar irodalom, hogy úgy mondjam, bennem él. Ha Szabó Magdát, Örkény Istvánt, Kosztolányit, Esterházyt, Nádas Pétert stb. bármikor előveszem, úgy érzem: őket olvasni a magyarság lényege.

Bevonulnék-e katonának, elmennék-e háborúba, feláldoznám-e az életemet hogy megvédjem a hazámat? Ezen most a Csendes Don apropójából is gondolkodtam, és kategorikus válaszom, hogy nem.

Vannak ún. magyar tulajdonságaim, szokásaim? Szerintem nem, Z. szerint igen. Ő mindig csodálkozik, milyen ajándékokat viszünk egymásnak: sajtot, kézipoggyászban? Gyümölcsöt, desszertnek? Szerinte túl közvetlen, néha nyers vagyok, ami állítása szerint a magyarokra jellemző. Most, hogy indulunk Budapestre, fölmentem a szomszéd nőhöz (akivel köszönésen és pár mondatos beszélgetésen kívül nem volt kapcsolatunk három évig), és egyenesen megkérdeztem, tudná-e locsolni Boni veteményesét, amíg nemvagyunk itt. Úgy gondoltam, ha nem tudja, akkor majd megmondja. A férjem szerint viszont ilyen kérést nem utasíthat vissza senki, kvázi csapdába csaltam a nőt azzal, hogy így rátörtem.

Kajaügyileg vagyok a legkevésbé magyar. Sőt, azt mondhatnám, étkezés szempontjából inkább francia vagyok (pedig egyszer azt olvastam a new york-i bevándorlókról, hogy a különböző generációk előbb veszítik el a saját anyanyelvüket, mint az étkezési szokásaikat). Amikor Budapesten vagyunk, szívesen eszem egyszer-egyszer meggylevest, rántott húst csalamádéval, mákos kiflit, de nem különösebben hiányzik.

Nem állok szóba senkivel külföldön csak azért, mert magyar. Nem szeretnék hazaköltözni (még) (majd egyszer, talán). Húsz éve rendszeresen járok Magyarországra, hét-nyolc hónap után már honvágyam és mehetnékem van: be kell járnom az életem (gyerekkorom) fontos helyszíneit, meg kell néznem, mi mennyit változott. Emlékek kötnek oda, családtagok (bár nem tudom mit mondjak arra, hogy a mamám megint elfelejtette, hogy mikor érkezünk...).

Múltkor mondtam Boninak, hogy ugye tudja-e, hogy lassan jön a tavaszi szünet, indulni fogunk haza. Olyan vicces volt, láttam magunkat, mint valami filmben: bevándorló anyuka az itt született kisfiával, aki éppen ereszti a francia gyökereit, és aki négy és fél év alatt franciább kezd lenni a saját anyjánál, és akiket tulajdonképpen egy világ választ el egymástól. Értetlenül bámult rám. Szereti Budapestet, várja az együtt töltött időt, a rokonokat... na de ő nem hazamegy. Ő vendégségbe megy.

(Persze négy és fél év nagyon kevés. Mi a szüleimmel 2 és 16 éves korom között, valamint 16 és 21 korom között két különböző lakásban éltünk, és e második legalább olyan fontos a számomra, mint az első. Pedig az csak öt év volt.

Aztán az is lehet, hogy amikor Boni felnőtt lesz, addigra már olyan nagy lesz a fluktuáció, a jövésmenés, a keveredés, hogy inkább fogják magukat európaiaknak érezni az emberek, mintsem magyarnak vagy franciának, ki tudja.)

2018. április 18., szerda

Szerdák

Nem tudom eldönteni, hogy a kollégám viccel, ironizál vagy komolyan veszi magát.

Szerdánként ugyanis nem dolgozom. Szerda reggel elviszem Bonit oviba, hazajövök, ahol általában összepakolok, ruhákat hajtogatok, mosó-, mosogató- és szárítógépet ürítek, illetve indítok be, megfőzöm az ebédet, majd elmegyek Boniért délre. Kivéve, amikor szerda délelőtt bevásárolok, adminisztratív ügyeket intézek vagy orvoshoz van időpontom. Szerda délre általában a konyha romokban hever, úgyhogy ebéd után konyhát takarítok, majd Bonit elviszem a játszótérre. Mikor visszaérünk, megint főzök, majd elrohanok szolfézsra, ahonnan fél kilenc körül esek haza.

De ma pl. reggel egy hektikus éjszakát követően már a gyerekorvosnál ültünk, majd patikában álltunk sorba, délután pedig hányást takarítottam a kanapéról és a szőnyegről (miért undorítóbb a hányás, mint a kaki? Pedig...).

Szóval mire gondolhat a kollégám, aki maga is két gyerekes apuka, amúgy a kollégák gyöngye, aki 120%-ot teljesít a munkahelyén, és akitől keddenként azzal szoktam búcsúzni, hogy csütörtökön leszek újra, és aki erre rendszerint azt válaszolja, hogy:

- Ok, Tamko. Jó pihenést!


2018. április 17., kedd

Bakancslista: olvasni, menni, látni, tanulni, csinálni!

Nem vagyok telhetetlen: ha életem végéig minden ugyanebben a mederbe folytatódna, mint ahogy most, azt hiszem, meg lennék elégedve. Nem mintha minden tökéletes lenne körülöttem, de egyrészt az anyaság tényleg átértékel dolgokat, másrészt pedig nagyon jól ismerem az idő- és kapacitásbeli korlátaimat (hogyan tudnék én felújítani egy házat?!). Meg talán egy kicsit el is lustultam.

Ez a lista ezért nem is tartalmaz ambiciózus tételeket. Sokat (még többet) szeretnék olvasni, elsősorban magyarul, de néha franciául is; klasszikusokat, kortársat, továbbra is elkerülve a gyereknevelési és életmódbeli szakirodalmat. Itt jegyzem meg, hogy a mindenféle ún. könyves kihívások sem hoznak lázba, nem éreztem még soha késztetés arra, hogy egy mások által meghatározott random sorrend szerint járjak el. Mostanában azt hiszem, megoldást találtam arra a problémára, amikor az ember este hullafáradtan már nem tud koncentrálni a hosszú leírásokra: színdarabokat olvasok! Zseniális, mert még azt sem kell észben tartani egy fárasztó nap után, hogy éppen melyik szereplő beszél; ugyanis oda van írva. Ez tiszta felüdülés azután, hogy hónapokig rágtam át magam különféle csatajeleneteken és kommunista mozgalmak részletes bemutatásán Grigorij Pantyelejevics, azaz Melehov, azaz Griska más néven Grisa jóvoltából.

Erről jut eszembe: mi nem szoktunk Z-vel kettesben eljárni, mióta Boni megszületett, mert semmelyikőnkben sincs rá igény. Párszor voltunk, de folyton Boniról beszélgettünk, ennek meg nem látom (látjuk) nagyon értelmét. Mégis, a bakancslistámon van egy egyelőre kivitelezhetetlen tétel: Párizsban együtt sétálni, beülni egy étterembe, majd megnézni egy színdarabot. Annyiszor csináltuk ezt anno, te jó ég, az egy teljesen másik élet volt. Érdekes lenne pár órára visszacsöppenni.

Ami az utazást illeti, nekünk az még mindig nagy macera, ezért gyakorlatilag nem is vágyom nagyon sehova. Elméletben (azaz ha nem számítana a pénz, ha lenne bármennyi szabim, ha nem kellene összepakolni, három ember helyett gondolkodni, munkahelyi szálakat elvarrni, Bonit utazás közben szórakoztatni, főszezonban kényszerülni utazni stb.) nagyon szívesen megnézném Skóciát, a Skandináv-országokat, de legszívesebben mindazokat a helyeket megmutatnám Boninak, ahová az apjával anno eljutottunk. Titkos vágy (még nem is tud róla): húgommal elutazni New-Yorkba. Bár lehet, hogy a második napon összevesznénk... Viszont soha nem szeretnék egyedül utazni; ez a dolog soha nem vonzott, bár körülöttem elég sokan csinálják.

Meg szeretnék tanulni németül. Ez a projekt állandóan húzódik-halasztódik, tulajdonképpen csak neki kellene állni egyszer. Tetszik a német nyelv dallama (igen!), vonz, hogy olyan sokféle fajtái vannak, és kulturális szempontból is érdekes (Európa történelmében játszott szerepe, magyar nyelvre gyakorolt hatása stb.). Bár lehet, hogy előbb fogok elkezdeni zongorázni tanulni, mert egyre nagyobb kedvet érzek hozzá (= minél kevésbé megy jól a gitár, minél jobban fáj a kezem). És még egy: nálunk a városban vannak habcsókkészítő cukrászdák. Imádom nézni, ahogy a habcsókot formázzák, sajna nekem soha nem sikerül egyformára (vagy túl puha, vagy túl kemény, vagy béna a formája, vagy minden ragad tőle a konyhában, áááá). Szóval ezt is meg szeretném tanulni.

Végezetül pedig elszántam magam valamire, legalábbis elvi síkon. Már Z-nek is mondtam nemrég, épp készülödtünk valahová. A tükörben nézegettem a smink és a hajszárítás csapnivaló eredményét, és szomorúan azt mondtam neki: – Annyira elegem van abból, hogy ilyen ronda vagyok.

Erre az egyetlen lehetséges és érvényes választ adta szerencsére, amit csak pasi ilyen helyzetben mondhat a feleségének, még ha hazugság is, azaz: – Ne hülyéskedj, nem vagy ronda. Jellemzően rögtön el is rontotta a hatást, mert gondolom csupa jószándékból és segíteni akarásból hozzátette, hogy: – Csak az a baj, hogy néha a hajad ronda.

Ha! Mintha nem tulajdonítanám az életem összes kudarcát annak, hogy olyan hajam van, amit még csak frizurának sem lehet nevezni, mert vékony szálú, seszínű és szőrös. Úgy érzem, sokkal több minden sikerült volna az életben, ha szép hajam lenne, erős, ami meg tud nőni hosszúra, nem lapul le és nincsenek benne hülye helyjen forgók.. na mindegy. Mert nem is ez volt a lényeg, hanem amit utána mondtam, még mindig a tükörképemet bámulva:

– Azt hiszem, plaszikai műtétre lesz szükségem.

Z. erre (nagyon helyesen) felröhögött: – Ugyan! Ne butáskodj. Majd hozzátette, amit azért semmiképpen nem szerettem volna hallani:

– Majd PÁR ÉV MÚLVA!

2018. április 14., szombat

Gyerekes

Ha valamit már alaposan elfelejtettem a gyerekkoromból, akkor az a játszás, mint folyamatos életforma. Közhely, evidencia, de...ez a gyerek folyton játszik! Ha valahová megérkezünk, Boni körülnéz, keresi, hogy mivel és hogyan játszhatna. Azt hiszem számára az evés, az alvás és az öltözés (de még a TV-nézés is) csupán egy rövid kis kitérő, kényszerszünet abból, amit ő egész nap csinál (=játszik). Bámulatos, hogyan működnek a gyerekek; micsoda élvezettel és lelkesedéssel bele tudnak feledkezni egészen kis dolgokba, milyen halálosan komolyan veszik a játékot, és tényleg mennyire kevés is elég ahhoz, hogy jól érezzék magukat.

Egy példa: a márciusi iszonyú hideg pont a síszünetre esett. Nem utaztunk sehova (mamám volt itt), és félő volt, hogy egy hétig ki se dugja az orrát Boni. Naponta vittük ezért a játszótérre, de olyan hideg és szeles volt az idő, hogy a fogócskán kívül nem lehetett kb. semmit sem csinálni. Egészen addig, amíg a zsebemben meg nem találtam egy karácsonyról ottragadt zöld szalagot, amivel Boni aznap egy teljes órán keresztül játszott. Röptette, futott utána, kötözgette stb. Egy szalagot! Vagy evés közben: képes a kenyeret és a sonkát repülőnek és pilótának kinevezni, majd berregni.

Nagy vonalakban elmondhatom, hogy Boni első életéve az evésről (szoptatásról majd pürékről), a második a mozgásról, a harmadik a beszédről szólt. Na de azóta minden a játszás körül forog! A szemem előtt történik meg az, amiről eddig csak hallomásból tudtam: a gyerek a játszás révén érti meg a világot és tanulja meg értelmezni. Rengeteget utánoz például: amikor az oviból hazajön, eljátszik egy komplett ovis foglalkozást, ő egyszerre az óvónő, a Hugo, a Robin és saját maga (néha ezek a szereplők veszekednek, azt nagyon vicces hallgatni). Rendszeresen játszik építkezést, mert az oviból hazafelé el kell jönni egy építkezés mellett (amit tátott szájjal bámul). Vagy ma például: be kellett mennünk a belvárosba, hogy szandált és gumicsizmát vegyünk. Itthon már „belvárosast” akart játszani, takarjon az bármit is. Végül legóztunk, házakat, vasúti síneket, szobrokat, állatkertet építettünk, és mindezt ő a végén azzal nyugtázta, hogy „kész lett a belváros”. Soha egy darab mondat, egy szófoszlány sem kerüli el a figyelmét, mindent nyugtáz, megjegyez, regisztrál, majd napokkal később játék formájában előveszi.

Aztán nem tudom, én tápláltam-e bele a tanulás, mint tevékenység létjogosultságát (gyanítom, az ovi keze is benne van a dologban). Boni számon tartja azokat a dolgokat, amit már „megtanult” (betűk, számok, csomót kötni, embert rajzolni, jobb-balkezét megkülönböztetni, kabátot bezipzározni stb.), és amit majd „meg kell tanulni” (mászókára fölmásznni, új dalokat énekelni, kutyát rajzolni). Úgy látom, pontosan érti, hogy van egy olyan folyamat, amellyel a még nem tudott dolgok elsajátíthatók, és hogy ez a folyamat a megértésből és a gyakorlásból áll. Az apját állandóan meg akarja pl. tanítani magyarul beszélni. Ő maga olvasni szeretne megtanulni. Addig mondta, amíg eszembe nem jutott a régi globális módszer, így szókártyákat gyártottunk (baja remélem nem lesz belőle), amelyeket minden nap elővesz, lebetűz, „elolvas”, szótagol. (Azért írom idézőjelbe az elolvas igét, mert rájöttem, hogy nem tudja összeolvasni a betűket: egyszerűen csak fölismeri a szavakat. Onnan gondolom, hogy rendszeresen kever két tök különböző szót: ROI és BANANE) (Amúgy pedig totális rejtély, hogyan tanulnak meg a francia gyerekek olvasni! Vegyük pl. ezt a szót: aujourd'hui. Ejtsd: /ozsordüi/. Ugye?!)

Nemrég itt volt egy barátnőm, aki sokat játszott Bonival külön, meg hárman együtt, voltunk a játszótéren is, jól elfáradtunk. Amikor pár percre le mertünk ülni a konyhában, hogy megigyunk egy kávét, Boni már oda is sündörgött Marihoz, és feltette neki a kérdést, hogy most mit játsszunk?

Egymásra néztünk Marival, és egyszerre mondtuk röhögve, hogy most SEMMIT!! A felnőttek ugyanis néha annyira szeretik... a semmittevést!

2018. április 7., szombat

A mi okos, kedves, készséges, figyelmes, vicces és szeretetreméltó kisfiunk

Volt idő, főleg 2–3 éves kora körül, hogy a mellem dagadt a büszkeségtől, amikor Bonival valahová mentünk. Annyira könnyen oldódott a felnőttek társaságában: mindenkit az ujja köré csavart a cukiságával és a göndör fürtjeivel, az érthetetlen, de folyamatos dumájával. Most viszont eljutottunk oda, hogy az a gyerek, akit mi ismerünk, idegenben teljesen más. Vannak azért fokozatok, attól függően, hogy kivel és hol találkozunk, de másokkal nyoma sincs benne a cukiságnak, egyáltalán nem beszél, de ha igen, akkor még mindig eléggé érthetetlen akár magyar, akár francia fülnek.

Olyan frusztráló, hogy a környezetem (talán a szüleimet leszálítva) nem ismeri Bonit valójában. Akit lát, az egy olyan kisgyerek, aki nem köszön, nem néz a felnőttek szemébe, elfordul, ha kérdezik, és folyamatosan az anyján lóg. Pedig tök sokat szokott Boni kérdezni mindenkiről, mielőtt találkozunk az illetővel (Mama, a Tündérnek milyen kabátja van? Hogyan is hívják a gyerekeit? Milyen nyelven beszélnek?), várja a vendégeket, rajzol nekik, számon tartja őket, de amint megérkeznek, megkukul. Órák, sőt, ottalvós vendégségben akár napok is eltelnek, míg hajlandó valamilyen kontaktusba lépni idegenekkel – és sajna ez a kontaktus gyakran azzal kezdődik, hogy a pipi!! kaka!! takony!! szavakat kiabálja nagy kuncogások közepette az illetőnek (sejtésem szerint ezt nagyon viccesnek találja).

A gyerekorvos azt tanácsolta ősszel, hogy szocializációs célból hívjunk meg magunkhoz minél több kis havert játszani. Nekem eleve nem tetszett az ötlet, és be is igazodott az, amitől tartottam: Boni ilyenkor csakis velem akar játszani. Nekem meg egyszerre kell a szülőket szóval tartanom és a gyerekeket összeboronálnom (vagy ha Z. intézi a szülőket, akkor én az egész délutánt a gyerekszobában a szőnyegen töltöm és folyamatosan a békebíró szerepét játszom).

Úgyhogy oda jutottunk, hogy nemcsak hogy nem forszírozom a más családokkal való összejöveteleket, hanem kerülöm az ilyen helyzeteket. Mert sem Boni nem érzi jól magát (ellenségesen méregeti az idegen gyerekeket, hisztisen húzza a kezemet, hogy játsszak vele, majd kijelenti, hogy haza akar menni), és én sem érzem jól magam (senkivel nem tudok egy szót sem váltani plusz aggaszt Boni viselkedése).

Tavaly nyáron még azt a konklúziót is levontam, hogy amíg a húgom fia ilyen kicsi, velük sem érdemes olyan gyakran találkoznunk. Boninak kész kínszenvedés volt, hogy akárhányszor együtt voltunk, minden a kis (édes, csodszép, vigyorgó, semmiről-még-nem-tehető) Jonatán körül forgott, úgymint evés, pihenés, játszás. Bonikám pedig a másodhegedűs szerepében és a maga félénksége és érzékenysége miatt hamar megunta, hogy a szüleim folyamatosan megregulázzák, szabályozzák, nevelik, elégedetlenek vele, holott a kis unokaöccse bármit megtehetett (ugyanúgy a húgom pasijának a nagyobbik gyereke is; vendéggyerekre a szüleim sem szólnak rá, főleg nem ilyen ingoványos szituban, ugye).

Tulajdonképpen Boni az a személyiség, akinek a legszerencsésebb az lett volna, ha harmadik-nagyedik gyereknek születik egy népes családba. Sajnos nem adhatjuk meg mindig a lehető legjobbat a gyerekünknek. (Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy nem csak az boldogul az életben, aki tökéletes kezdőtőkét kapott, és szeretném azt is hinni, hogy Boninak a félénkségével szembeni harc lesz az a bizonyos küzdelem, amit saját magának kell majd sikeresen megvívnia).

2018. április 6., péntek

Hogyan tud a többi gyerek fölnőni az én szüleim nélkül?

Egy könyvet szeretnék ajánlani, amit nemrég fejeztem be. Ez a kisregény azon jellegzetes elbeszélői stílus képviselője, amikor is a narrátor egy kisfiú. Úgy emlékszem, mindig is szerettem az ilyen regényeket, annak ellenére, hogy néha úgy érzem: az író a könnyebbik végét fogta meg a dolognak. Hiszen az ártatlanul és naívul tényszerű gyermeki elbeszélésnek a kegyetlen valósággal való szembeállítása eleve nyert ügy. Amikor egy gyerek elbeszélésében ismerjük meg a rettenetet, a borzalmast, amellett nem lehet szó nélkül elmenni – ez hálás, kifizetődő műfaj, sok az érző olvasó a világon, a gyermeki bölcsességet pedig mindenki szereti.

Szóval ha a műfajjal szemben vannak is fenntartásaim, az ilyen regényeket mégiscsak szeretem. Lehet, hogy egyszerűen engem is megvettek kilóra? Ha jól emlékszem, ilyen a Sorstalanság is. Vagy a Room c. könyv (Emma Donoghue), ami nagyon tetszett ugyan, de a film talán még zseniálisabb. Vagy egy kevésbé ismert, de felejthetetlen regény: The Speckled people Hugo Hamilton-tól. A Borbély Szilárd Nincstelenek c. kisregénye is ide sorolható, vagy Dragomány György Fehér királya. De a nagy klasszikus, a soha meg nem unható, ezerszer újraolvasható, számomra a műfaj koronázatlan királya az Előttem az élet (Émile Ajar). Ezekben a könyvekben, meg ebben a mostaniban is az a közös, hogy egy kisfiú a maga természetességével meséli el a felnőtt számára szavakba sem önthető szörnyűségeket, úgymint koncentrációs tábor, kínzás, szegénység, halál, szülői kegyetlenség vagy betegség.

Mindez megtalálható ebben a francia kisregényben is, ami itt két éve elképesztő sikert aratott. Ez a fiatal szerző legelső könyve, ami teljesen lenyűgöző, mert olyan leleményes nyelvi fordulatokat, szójátékokat alkalmaz, olyan szuperul meg van írva, hogy az ember azt hihetné, egy nagy író álnéven írt regénye. Azóta kijött a második könyve is, állítólag bűn rossz, szerencsétlen pasi mondjuk ezután hogyan is tudja jobbat alkotni?

Na de vissza a könyvhöz. Röviden, és a végét el nem árulva azt mondhatom, hogy egy teljesen bolond családról, azaz egy lökött anyukáról és egy hasonlóan bolond apukáról szól, mint mondtam a kisfiuk szemszögéből elmesélve. Asszem nem is árulhatok el többet. A könyv címében szereplő tulajdonnév egy Nina Simon számra utal, a poszt címe pedig idézet a könyvből.

Fordítóként az is nagyon érdekel, hogy miképpen lehet visszaadni a szójátékokat, a kisfiú téveszéseit, hibás mondatait, lehet-e helyettesíteni a lefordíthatatlan (pl. chateau en Espagne) kifejezéseket? A neten fellelhető részletek alapján a műfordító (Tótfalusi Ágnes) szuperul dolgozott.

2018. április 3., kedd

Inszomnia

Legelőször egy volt kolléganőmtől hallottam értetlenkedve erről a jelenségről: fáradt, de nem tud aludni. Azóta a sógórnőmmel meséltetem el minden reggel, amikor náluk alszunk, hogy miképpen nem tudott aludni az éjjel. Mondanom sem kell, megvolt a véleményem az egészről (= úri hiszti), és számos tuti tippem volt a probléma megoldására, úgymint: kevesebb kávé napközben, friss levegő, testmozgás, könnyű vacsi, esti rituálék, internetmegvonás az elalvást megelőző fél órában, végső soron bárányok számolgatása.

Aztán úgy tűnik, utolért engem is a dolog. Pedig isten bizony jól elfáradok napközben. El is alszom rögtön, ahogy régebben tettem, amikor még simán és jóízűen végigaludtam egy teljes éjszakát. Az újdonság az, hogy pár perccel (!) az elalvás után tettrekészen, üdén és frissen felébredek. Az agyam kattog, készen állnék tíz oldalt lefordítani, a kivasalandókat kivasalni, hét véka diót megtörni. Ezen jól felidegesítem magam. A reggeli kínkeserves ébredés víziója lebeg a szemem előtt. Sőt, a világ összes problémája és nyomorúsága ilyenkor jut eszembe. Számolom a bárányokat, számolom, hogy mennyit aludhatok még. Mindenem, de főleg a kezem-lában viszket, vakarózom, mintha bolhás lennék, forgolódok. Melegem van. Hogy lehetek ilyen hülye.

Aztán feladom, bekapcsolom a zenét, hangoskönyvet, Kindle-t, kimegyek inni, visszamegyek forgolódni. Néha átmegyek máshová aludni, néha a férjem, hasonló okoból, szintén máshol alszik. Előfordult már, hogy vetésforgóban aludtunk felváltva a nappaliban/vendégszobában/Boninál, ki-ki saját párnáját és egy takarót hurcolászva a lakás különböző helyiségein keresztül. Volt olyan, hogy hajnali 2-kor még nem aludtam, de reggel 6-kor már csörgött az órám.

Nem igaz, hogy az világ legegyszerűbb dolga, úgymint alvás, nem megy. Mi jöhet még? Elromlik az emésztésem?! Hőhullámok?! Nemár!!