2017. augusztus 20., vasárnap

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak (panaszkodás!!)

Nem hiszem el, hogy az a pár hét szabi, amit már márciustól annyira vártam, és amit hónapokig tervezgettem, már véget ért! Vigyázat, nosztalgiával kísért panaszkodás következik.

Tudatában vagyok az oltári nagy szerencsémnek, hogy ennyi időt ki tudtam venni és együtt el tudtunk utazni. Azt is tudom, hogy a kétlaki élet már csak ilyen: egyszer itt, másszor ott, a kettő együtt nem megy. Valamint akkora napsütés- és melegdózist kaptunk idén, hogy ezzel könnyedén ki kell húznom.. jövő nyárig.

De könyörgöm: jövő nyár!! Milyen messze van az még! Mennyire öregasszony leszek én már akkorra, hogy a férjemről már ne is beszéljünk. Meg akarom állítani az időt. Hiába szeretünk itt lakni, hiába még az őszt is szeretem (illetve kiegyezek vele), na ne már, hogy ennyi volt a nyaralás, a kánikula, a Mo-i barátok, a pihenés. Jó, lesznek még más szuper dolgok is a következő tanévben, de ha minden így illan el, mint az idei nyár (márpedig így), akkor még pár ilyen nyaralás, és nagykorú a gyerek (és haverokkal megy nyaralni – TE JÓ ÉG.).

Aztán pedig ez a mókuskerék, istenem! Kezdődik újra. Pedig objektívan vizsgálva nem lehet semmi panaszom – de most hadd panaszkodjak egy kicsit. Valamit nagyon elrontottunk ebben a lakásban, nincs elég bútorunk, vagy nem tudom, de folyamatos a kupi, a káosz. Állandóan helyet keresek valaminek, kis zacskó a kis dobozba, kis doboz a nagyobb dobozba, azt föl a polcra, aztán elfelejtjük, hogy fölpakoltuk, napokig keressük a kis zacskót, benne a kis bizbasszal. Semmiség, de az életet keseríti meg. Ugyanígy az is, hogy nincs akasztónk (leszakadt), kabátok mindenütt. Játékok, amíg a szem ellát (bár mióta hazajöttünk, nagy lendülettel levittem a pincébe egy adagot). A ruhásszekrényem katasztrófa, ugyanakkor nincs mit fölvennem. Boninak szabad bejárása van a hivatalos papírokhoz (mert nem tudjuk máshogy megoldani), rájár a Post-Itokra, ragasztókra, papírokra, tollakra.

Aztán a szennyes, te jó ég. Túl sok ruha, törölköző és egyéb van a körforgásban valszeg, mert Budapesten ez soha nem probléma. De itt az életem arról szól, hogy a szennyes ruhákkal harcolok. Eleve annyi van, hogy csak behajigáljuk őket a kisWC-be minden rendszer, struktúra és elrendezés nélkül. És miután kiveszem őket a szárítógépből, négy (!!) db. kosárban tárolom őket napokig, míg összehajtogatom.

És a teendőlisták. Az életem megkeserítői. Miután betettük ide a lábunkat, már a fejemben kavarogtak a teendők: mit, mikor, milyen sorrendben. Ez az, ami széppé tesz egy nyaralást, hiszen egyáltalán nem voltak hivatalos dolgok. De most? Átutalni, megrendelni, elintézni, kikeresni. Még a gitározást is be kell ütemeznem. Itt nem elég a napi 24 óra, hogy mindent megcsináljak!

Mindez valójában amiatt van, hogy nagyon sokat dolgozom itthonról, és teljesen átszövik a mindennapjaimat a határidős munkák. Ha kell, este, ha kell hétvégén, de akkor ugye tolódik a fényképek letöltése, a pakolás, az olajcsere stb. Mindezt egy olyan férjjel, aki meg van róla győződve arról, hogy gyerekjáték egyszerre dolgozni is és Bonira vigyázni, mert különben is, amikor a gép előtt ülök, akkor biztosan csak internetezek és ruhákat rendelek magamnak (most sarkítok).

Ja, na nem mintha nyaralás alatt lett volna mindenre időnk. Nem tudtunk mindenkivel találkozni (öt hét alatt! oké, ebből kettőt vidéken voltunk), nem voltam kozmetikusnál, kimaradtak programok, Jonatánt kevésszer láttuk (totálisan ellentétes a két gyerek (és család) bioritmusa). Áááá, nem is ragozom tovább. SOHA nincs elég időm, viszont MINDIG bűntudatom van a halogatott és el nem végzett teendők miatt.

2017. augusztus 18., péntek

Érdeklődési kör

Épp a szállodához érkeztünk Németországban, amikor Boni izgatottan elkezdett mutogatni az út túloldalára:

- Mama, mama, nézz, ezs mi? Ott, ezs mi? Nadon érdekes!!


Pont a szállásunkkal szemben vert tanyát egy vándorcirkusz, kint legeltek az állatok. Ovónői hansúllyal kezdtem bele a magyarázatba:

- Az, kicsim, egy teve. Képzeld, egy vagy két púpja..
- Nem!! Azs ott! Azs mi?? Pourquoi il y a deux nyíl?? (=miért van ott két nyíl?)

Jobban megnéztem... hát nem a megállni tilos tábláról beszélt?? A tevére, lámára, pónilovakra rá sem bagózott!




2017. augusztus 15., kedd

Mikor romoljon el a mosógép, ha nem most?!

Egy nappal azután, hogy hazajöttünk a szüleimtől, és két nappal azelőtt, hogy hazaindulnánk! Grrrrrr!!!


2017. augusztus 13., vasárnap

Mérleget készítek a nyaralás vége felé

1)  Hát ez még így is, hogy több mint 1 hónapot töltöttünk itthon, hogy a szokásossal ellentétben nem szerveztem agyon a napjainkat, rövid volt. Isten bizony. Tudom, nekem semmi nem elég. Az biztos, hogy én egyszerre szeretnék pihenni, szórakozni, családlátogatni, olvasni, úszni, Boninak programokat kitalálni, egy évet behozni, főzni, lakást takarítani, belekerülni a budapesti vérkeringésbe, ugyanakkor vízparton átvészelni a kánikulát (amit tökre élveztem, valszeg egyedüliként az országban) stb., stb. Mindegy, így is nagyon jó volt. De mivel elhatároztuk, hogy ha lehet, nem megyünk időre sehova (az a valódi nyaralás fokmérője!), sokmindenkivel nem is sikerült találkoznunk sajna. És nem tudtunk minden tervezett programot megvalósítani!

2) Ugyanitt mondom el, hogy rájöttem: engem furcsán méreget a saját családom. Nem értik, hogy miért jöttem haza ilyen sok időre, miért veszem azt a sok magyar nyelvű könyvet Boninak, és miért tanítom ilyen kitartóan és szenvedélyesen magyarra - holott ő francia? Egy identitászavarral küszködő embert fogok belőle faragni, aki a két szék közôtt a padlóra esik, éreztetik. Én, aki utálok vitatkozni, magyarázkodni, erre (is) csak a vállamat vonogattam. Most magyarázzam el, hogy egy gyerek könnyedén alkalmazkodik akár három nyelvhez is, hogy a magyar gyökereivel csak gazdagabb lesz, nem zavart, hogy az "identitás" fogalma sokkal összetettebb ennél? Meg amúgy is, ha előtanulmányok, szakirodalom vagy egyetemi jegyzetek nélkül is én ezt érzem helyesnek, akkor miért csináljam máshogy?

3) Egyébként valszeg azért született ez a vélemény, mert az én kicsi fiamat, aki vicces, kedves, cuki, szinte egyáltalán nem értik meg! Se a szüleim, se a barátnőim (még a franciául jól tudók sem), sem a piacon a nénik. Az apja sem mindig amúgy. Mivel én már szinte mindent ki tudok silabizálni (kvázi a gondolataiban is olvasok), nagy meglepetés volt, hogy folyton tolmácsolnom kellett őt mindenki felé. Szegénykém nem is nagyon mer senkihez szólni, tudván, hogy nem fogják megérteni. Talán ezért sem alakult olyan jól ez a nagyszülő-unoka viszony, talán ezért fejtett szívesebben keresztrejtvényt a mamám a konyhában, mintsem hogy Bonival játszott volna a kertben. (De, ahogy Ella mondaná, térjünk erre vissza 40 év múlva. Ha én is ilyen nagymama leszek, azzal nagy csalódást okoznék mostani saját magamnak)

4) Ért egy valódi, méghozzá pozitív kultúrsokk is: folyton átadták az emberek Boninak az ülőhelyet a bkv-n! Villamoson, metrón amint meglátták a kis háromáves lábacskáin, a két kezében egy-egy autóval, amint én a karjánál fogva próbálom egyenesben tartani, már állt is föl valaki. Egyszer a sorban is előre engedtek. Nos, nekem eddig eszembe nem jutott volna gyereknek átadni az ülőhelyet, ez egyszerűen nem szokás, nem része a kollektív etikai kódexnek Franciaországban, hiszen egy ekkora gyerek már tud állni. Ami igaz, de kapaszkodni, helyezkedni nem tud, állva nem lát ki, hamar elfárad, és nem tud játszani.



2017. augusztus 10., csütörtök

Szókincs

balalajka, bojtorján, flótás, fôkötô, galagonya, gerebenezni, gyeplô, gyolcs, inas, kanász, kemence, katlan, kappan, kócsag, kocsmárosné, kordé, kordováncsizma, krajcár, kurta, lakodalom, öszvér, paripa, párta, polyva, regiment, rokolya, sarjú, sarkantyú, suba, sudár, suszter, tilolni

Mesélem ezeket a magyar (nép)meséket, éneklem ezeket a magyar (nép)dalokat Boninak, és közben olyan szavakat tanítok meg neki, amelyeket a mindennapi beszédben nem is használunk. Emlékszem, gyerkkoromban nekem is mekkora rejtély volt egy egész verscím: A gém bocskora! Ugyanakkor nem nagyon tudom magam rávenni a Varró Dani- vagy Lackfi János-féle versekre/mesékre. Legföljebb majd bajosan értik majd el a csimotát, amikor ilyen ízesen böszél!


2017. augusztus 4., péntek

Ki tud jobban gyereket nevelni?

A mamám szerint alaposan elrontjuk ezt a gyereket: neveletlen, hangos, fegyelmezetlen. Amúgy tényleg az, de két dolgot felejt el ilyenkor a saját anyám. Egyrészt figyelmen kívül hagyja a gyerek jó tulajdonságait (kedves, érzékeny, érdeklődő, tanulékony), másrészt pedig azt, hogy még csak 3,5 éves!

Itt jegyzem meg, hogy nem érzem én ördögtől valónak azt, ha egy szülőnek végső elkeseredésében eljár a keze, és felpofozza a gyerekét. Nyilván nem kívánatos, nem ajánlott, de vannak olyan pillanatok, hogy engem is csak az elveim tartanak vissza. Ennél sokkal elfogadhahatlannak tartom azt, amit a mamám Bonival, és anno velünk is csinált: a verbális erőszakot. A szinte folyamatos ingerültséget, türelmetlenséget, duzzogást, sóhajtozást és rossz kedvet.

Hetente 2-3 napot töltünk náluk. Amikor megérkezünk, még tartja magát, még nem szól be, de elég egy óra, és már idegbeteg. Olyan is volt, hogy mielőtt visszamentünk volna Pestre, és még nálunk megvacsoráztunk, a mamán tüntetőleg kivonult a konyhából a kertbe, hogy "ő ezt nem bírja nézni" - ugyanis gyakran akkor szakad el a cérna, amikor Boni eszik (tényleg válogatós, malac, ficánkol a széken stb.).

Simán mond olyanokat, hogy Bonikám, borzalmas vagy! (mert pl. kézzel eszik) Szerencsére Boni még nem veszi le a durvaságot, de nekem torkomon akadt a szó (és emlékek jöttek elő). Vagy ma: Bonikám, én kikapcsoltam a rádiót, de most akkor te is kapcsold ki magad! (mert hangoskodott). Számomra ez a két mondat az elfogadhatatlan kategória. Szinte szégyellem ilyenkor a saját anyámat. Sőt, arra szoktam ijedten gondolni, hogy mi lenne, ha most Z-vel mindketten meg találnánk halni, ki nevelné fel Bonit? Kinek lenne annyi türelme, energiája, ideje, elköteleződése, amennyit csak a szülői szeretet képes adni?

Visszatérve a mamámra: amikor eldurran az agya (nem tudom ezt másképp hívni) tőlem meg ingerülten olyan gonoszkodó kérdéseket tesz föl, hogy Bonika otthon sem pakol el maga után? meg hogy: Szerinted hogyan fogja megtanulni értékelni az ételt, ha paradicsommal játszhat? és: Nálatok akkor bio répával szokott főzőcskézni? 

Az igaz, hogy mi a húgommal szobanövények voltunk Bonihoz képest, idomított és jólnevelt kislányok. Nincs is sok jó otthoni emlékem a gyerekkoromból. Már értem a húgomnak azt a régesrégen nekem szegezett kérdését, hogy tulajdonképpen miért lettek az anyánknak gyerekei?!

Úgyhogy hiába tudja olyan jól a mamám elméletben, hogy hogyan kell gyereket nevelni -  én vagyok a világon a két emberből az egyik, aki PONTOSAN tudja, hogy mennyire nem csinálta jól.

Csak sajnos nem mondhatom meg neki.

Mert úrinő vagyok, mert nem akarok konfliktusokat, mert nem akarom megbántani, mert én sem csinálom tökéletesen, mert természetesen jót akar(t), mert biztos nem is tudott volna máshogy gyereket nevelni, mert nem is tudnám hogyan megfogalmazni. És mert a sokkal tapintatlanabb húgom pár év múlva, amikor Jonatán lesz bonikorú, ÚGYSEM fogja tudni megállni, hogy ne olvasson be az anyánknak.