2017. június 28., szerda

Egy mikrovállalkozás vezérigazgatója vagyok



Normális az, hogy ennyi adminisztrációval, idővel és energiával jár az, hogy egyszerűen csak élünk?! (Mert még nem játszottam a gyerekkel, nem beszélgettem a férjemmel, nem végeztem házimunkát, nem éltem a hobbijaimnak, és...még nem dolgoztam a bejelentett munkahelyemen! És engem ezek a középvezetői szerzezési rutinfeladatok soha nem is vonzottak! Grrrr!)

2017. június 26., hétfő

Hogyan történt, amikor Micimackó látogatóba ment és beszorult?

– kérdeztem Bonitól. A válasz:





- Elfutott Óbert Gidáért… MAIS ÉTAIT beszolúva… et le badoj..

- Várjál, várjál, és miért szorult be?

- MAIS PARCE QUE, PARCE QUE… IL A MANGÉ PLEIN DE MIEL… et le badoj IL A DIT BONJOUR! IL ÉTAIT LOIN.. IL A…

- Kinek a házába szorult be?

- ET DE Micimató

- A Micimackó szorult be, de kinek..?

- ET LE LAPIN IL A jönniR..Micimató… IL A PIQUÉ LA TASSE DE Micimató

- Igen..

- ET LE Micimató medendette..

- Megengedte?

- OUI, DE PIQUER LA TASSE…

- De ez melyik mesében van?

- BAH, DANS LE tévé!

- A tévében? Nem is emlékszem erre!

- BAH, POURQUOI? C'ÉTAIT MAINTENANT!

-Igen? Na és várjál, mi történik a Micimackóval?

- ET LE badoj, IL A FAIT.. IL ÉTAIT UN TROU, ET LE vakond, IL A DESSINÉ! IL A ÉCRIT!

- Tényleg, valamit rajzolt a vakond.. de az vakond volt, nem ürge? Azt mondták, hogy az egy ürge volt, igaz?

- BAH OUI!

- Na és akkor hogy tudták kiszedni szegény Mackót?

- BAH, BAH, IL FAUT várniR lesoványodva

- Meg kell várni, hogy lesoványodjon..

- BAH OUI! ET APRES.. IL A kihúzniR…

- Ki húzta ki?

- ET JE VOUDRAIS…BAH, Óbert Gida, ET JE VOUDRAIS ENCORE elmesélniR végig.. il ÉTAIT beszolúva…badoj IL ÉTAIT

- És aztán kihúzták, igaz?

- BAH OUI! LE Óbert Gida ET LE LAPIN!

Ennyire keveri a két nyelvet! És ez nekem azért is fura, mert magát a rajzfilmet magyarul szokta nézni, mégis csomó mindent franciául mond (pl. Nyuszit nem magyaul mondja, a Bagoly szerinte franciául köszönt). Egy mondaton belül simán váltogatja a két nyelvet, és a magyar főnévi igenevek végére odabiggyeszti a francia igevégződést (-er, -ir). 

De azért úgy örülök, hogy legalább ennyit is mond magyarul, mert ha jobban belegondolok, simán abbahagyhatná az erőlködést, úgyis megérteném franciául. De az is lehet, hogy ez neki még nem esett le.

2017. június 22., csütörtök

Az ember néha nem ért semmit

Tegnap őrült kegyetlen dolgot műveltem Bonival, egész délelőtt rosszul voltam a lelkiismeret-furdalástól: kényszerítettem, hogy ujjatlan pólóban menjen oviba. Sírt, kapálózott, ígérgetett fűt-fát, de nem engedtem. Valamiért Boni csak hosszú nadrágban és hosszú ujjú pólóban hajlandó oviba menni. Tavaly nyáron még Magyarországon sem hordta az ujjatlan fölsőket, idén sokkal jobb a helyzet, otthonra és a játszótérre már fölveszi. Oviba nem. Tegnapra viszont szokatlan kánikulát mondtak, plusz úgy gondoltam, talán ez is valami olyasmi, mint amikor nem akarja megkóstolni a körtét, és amikor kötelezően meg kell ennie belőle egy falatot, jön rá, hogy tulképp szereti a körtét.

De aztán mégsem úgy tűnt, hogy ez a körtéshez hasonló eset lenne, mert hiába ígértem neki ajándékot (hmmm...), hiába tűntem hajthatatlannak, nem akart beletörődni az ujjatlanba. Kiráncigált a szekrényéből egy hosszú ujjút (már csak a téliek voltak tiszták), próbálta magára húzni szegénykém, belegadalyodott („Mama, nem sikerül!!), így indultunk oviba. Féltávon fölvettem, mert annyira sírt, cipeltem, folyt rólunk a víz. Az oviban elmagyaráztam a helyzetet (az óvónő minket már amúgy is hülyének néz), a ricsajra kijött az igazgatónő is, aki szintén megerősítette, hogy hosszú ujjúban meg fog sülni a gyerek.

De miért voltam ennyire szigorú? Először is, tényleg meleg volt. Másodszor pedig idegesített, hogy nem lehet belőle kihúzni, mi a baja a rövidujjúkkal (azt gondoljuk egyébként, attól fél, hogy valaki megharapja), harmadszor pedig a konfliktus hatalmi harccá fajult – pedig nagyon vigyázok, hogy ilyenekbe soha nem menjek bele. De volt egy olyan pont, ahonnan már úgy gondotam, nem tudok visszalépni (tudom, hülyeség). Pedig még azt is mondta szegénykém, hogy inkább ne menjünk nyaralni, csak vehesse föl a pólóját.

(Ez onnan jött, hogy pont előző nap szidtam össze és fenyegettem meg, hogy nem megyünk nyaralni, ugyanis kifutott az úttestre (direkt) és akár el is üthette volna az autó. Legszívesebben akkor egyébként felpofoztam volna. És rájöttem, ezzel a nyaralós módszerrel – már iszonyúan várja – el lehet érni, hogy ne szaladgáljon össze-vissza, itt mégiscsak az életéről van szó. Visszasírom egyébként a babakcsit.)

Szóval megszakadt a szívem, úgy mentem el az oviból, és arra gondoltam: lehet, hogy ez neki most olyan, mintha engem valaki arra kényszerítene, hogy meztelenül menjek be dolgozni.

Elrohantam vékony anyagú hosszú ujjú pólókat és egy ajándékot venni neki.

Délben mentem érte. Bekukucskáltam: vidáman ült a helyén a rövid ujjúban. Tökre örült nekem. Kérdeztem, hogy nagyon mérges-e rám, és láttam a kis arcán, hogy nem tudja hová tenni a kérdést. Hát tudod, ma reggel mi történt! – tettem hozzá. Ma reggel? – csodálkozott. Milyen volt a rövidujjúban? – türelmetlenkedtem. Ja! Pas bien. (=nem jó), mondta, nagyon kevés meggyőződéssel, de már az ajándék autóval volt elfoglalva.

Nem úgy tűnt, mintha mély nyomokat hagyott volna benne a történet.

Ma reggel teljes egyetértés volt közöttünk abban, hogy hosszú ujjúban megy (alig bírtam elintézni a lelkiismeretemmel a tegnap történteket), viszont ma menzára nem akart menni. Amikor csak tudjuk, hazahozzuk enni, de ma mindkettőnknek sok munkája volt, lehetetlenség lett volna. Úgyhogy megint bömbölve indulás, szipogva érkezés, és sírva a lábamba kapaszkodás volt a program, majd amíg az ovónővel beszélgettem, egyszercsak kiszaladt a teremből, ment volna haza. Megint úgy mentem el, hogy sírt, ez valami rettenetes érzés. Negyedórát szobroztam az ovi előtt attól tartva, hogy ha nem látják, elindul haza.

A férjem 11 körül hívott, hogy el tudta rendezni az ügyeit úgy, hogy haza tudott volna jönni délre, de én nagyon kemény maradtam: ha már azt mondtuk Boninak, hogy a menzán kell ennie, ne változtassuk meg a programot az utolsó pillanatban. Meghánytuk-vetettük a dolgot, és abban maradtunk, hogy Z. odamegy az ovihoz, és meglesi Bonit, amikor átmennek a menzára.

Egyszercsak riasztott: a csoport már átment, látta Raphaelt is, de Boni nem volt sehol! Engem a szívbaj kerülgetett, csak nem vágta le a hisztit, hogy ő nem akar ott enni? Z. addig ólálkodott a menza körül, míg egy konyhásnéni behívta, és a konyhán keresztül elvezette egy olyan helyre, ahonnan rálátott a jó étvággyal ebédelő, nevetgélő Bonhomme-ra („Melyik a maga fia? Az a göndör hajú? Nagyon szépen eszik, semmi baj nincs vele”).

Z. utána elmondta, hogy azért nem látta a sorban, mert az várta, hogy az új, zöld hosszúujjú fölsőt lesz rajta. Mint kiderült, Bonin az a kék ujjatlan volt, amit az utolsó pillanatban dugtam a táskájába azzal a felkiáltással, hogy ha túl meleg van, átveszi (és amire azt mondta, hogy esze ágában sem lesz átvenni).

2017. június 19., hétfő

Mennyi minden fér két napba!

Késő este, még a kifutópályán azon gondolkodtam, mit fogok enni – lüke fejemmel arra nem gondoltam, hogy hiába jövők 2 repjárattal, attól még nem fognak vacsorát felszolgálni, csak max. egy szendvicset, otthon pedig nincs kaja. A sógorom, aki kijött értem, azonban a kezembe nyomott egy csomagot: a húgom küldte, sürgősségi ételadag estére és reggelre. Hát ez milyen jól jött, és milyen figyelmes dolog! Miután éjfélkor megettem a mangót, a felkockázott (!) őszibarackot és a joghurtot, majd kinyitottam a hűtőt, hogy berakjam a maradékot..

... rájöttem, hogy a mamám előző nap ottjárt, és telefőzte/telepakolta! De nem ám 2 napi kajával egy embernek, hanem egy teljes családnak, több napra (lecsó, tökfőzi, tojáspörkölt, kefír, sárgadinnye, paradicsom stb.). Ez aztán a fogadtatás! Hogy a kitakarított lakásról már ne is beszéljek.

Másnap reggel rossz hírt kaptam a fogorvostól, akihez azért mentem, hogy megérdeklődjem: lehet-e szebbé varázsolni az évekkel ezelőtt csontbeültetéssel, implantátummal és koronával ellátott fogamat (illetve annak hűlt helyét), mert most időt és pénzt nem kímélve rá akartam magam szánni a beavatkozásra. A doki szerint viszont ebből szebb már nem lesz, pontosabban az ő szavaival fogalmazva: ez így tök szép. (Valójában: tök béna) Sőt, azt is hozzátette, amit én nem tudtam, hogy az implantátum mozdíthatatlan, változtathatatlan és örök!

Minden átértékelődött utána, mert az egész délelőttöt a Kék Golyó utcában töltöttem Mari barátnőmmel. Kit érdekel, hogy az implantátummal a számban fogok egyszer – remélhetőleg a távoli jövőben – meghalni, amíg egészséges vagyok. Sajnos hiába a rendszeres szűrővizsgálat, az egészséges életmód és a fiatalság, vannak, akiknek nem ronda implantátumot, hanem mellrákot dobott a gép. Emlőbizottság, Rákregiszter, Hormonlabor, Egésztest besugárzó, Vérkiadó, Kápolna (!) – olvastam a térképen elborzadva, amíg vártam Marit, aki szegény egész otthonosan mozog már ott. Fura ez a betegség, mert nem látszik Marin semmi (azon kívül, hogy kihullott a haja), jól érzi magát testileg, csak éppen nő benne egy halálos kór, amitől mihamarabb meg kell szabadulni. Néha minden olyan, mintha nem is vele történne az egész, szürreális képtelenség, mesélte. Vannak jó napjai, néha boldog, mondja. Onkológiai derű.

Délután közgyűlés a házunkban. Végre megismertem a lakók nagy részét. Megtendereztettünk három közösképviselő-céget, ami azért volt groteszk, mert valójában mi szorulunk rá egy kemény kezű (az agilis szó sokszor elhangzott) közös képviselőre, nekik szerintem csak púp a hátukra egy ilyen ház. De korrektul bemutatkozott mindhárom, majd az autóikban várakoztak a deliberáció alatt, fontos embereknek amikor összeülnek!

Azután 20 órára átjött Martine és Bv, akikkel olyan sok fontos megbeszénivalónk akadt – a latintanulástól és a pszichodrámától kezdve a fogyókúráig és a Waldorf-módszerig olyan kérdéseken át, hogy vajon egy bölcsész mihez is ért valójában (ért-e egyáltalán valamihez), mire jók a tipográfiai ismeretek, milyen zsenit/élsportolót nevelni, parasztvakítás-e a művészetterápia, lehet-e híresnek, de nem celebnek lenni (példákkal), illetve hogy érvényes szó-e az, hogy kukoricagóré. Azt hiszem, nem unatkoztunk, és lett volna bőven mit megvitatni még, mert hajnali fél 3-kor nem a témákból, hanem az energiából fogytunk ki (amit pedig többek között diófagyival igyekeztünk pótolni). Mindenesetre én szuperul éreztem magam!

Másnap Jonatán első szülinapjára voltam hivatalos, ahol megint megállapítottam, hogy mennyire más Franciaországban, ill. Magyarországon családi vendégségen részt venni. Vagy csak a mi családunkra jellemző, hogy amikor délután (azaz uzsonnaidőben!) megérkezik az ember, akkor azonnal felajánlanak neki szülinapi tortát és/vagy hamburgert? A vendégek egy része ezt, a másik része amazt, a harmadik halmaz pedig semmit nem kér (ezek állításuk szerint már ettek (??)). Aztán a hamburgerező társaság is két részre oszik: akik az erkélyen és akik bent esznek, közben egy sütizős illető kiszúrja, hogy van görög sali is (Ez is a vendégeknek vaaaaaan?), amit nem kínált senki sem. Vizet, kávét mindenki magának önt. Szóval totális időbeli és térbeli káosz, ahhoz képest, hogy a francia rokonoknál (és nálunk is) 12 és 19 óra körül van a főétkezés, amikor is mindenki ugyanannál az asztalnál eszik, a főétel-desszert-kávé tekintetében egyforma ritmusban.

És még olyan is volt, hogy megérkezett a húgom volt pasija törött lábbal és egy vérhigító injekcióval, illetve azzal a kérdéssel, hogy ezt most ki tudná neki beadni. Még lombikos koromból jól emlékeztem a procedúrára, úgyhogy sikeresen el is játszottam a főnővér szerepét.

Vasárnap reggel 9-re állítottam az órát (isteni volt!), egyidőben csörgött, illetve kopogtak az ajtón a szüleim, akik kivittek a reptérre. A papám miután leült, és azt kérdezte szórakozottan: Te figyelj, nem ismersz valakit, aki lakást szeretne venni? Árulja a Kovács fölöttünk, tudod. Az ereimben megfagyott a vér: Én, én, én!! – kiáltottam. Egy ideje puhítom Z-t, hogy vegyünk már közösen egy kislakást és adjuk ki (körülöttünk most mindenki ezt csinálja, szinte kedvet kap az ember). Jaj, fiam, de hát miért nem mondtad? – nézett nagyot a papám. Várj, felhívom őket.

Már Amszerdamban kaptam meg az e-mailt: a pasi pár hete eladta. Az első vevő lecsapott rá, alku nélkül elvitte. Nagyon bosszantó. Hogy miért nem mondtam a szüleimnek? Hát mert hónapok óta nézem a hirdetéseket, és egyszerűen nem találtam olyat, amilyet szerettem volna; ugyanis én pont olyan szerettem volna venni, mint a szüleimé. Gyerekkorom óta ismerem a házat, a környéket. A lakók ugyanazok, akik gyerekkoromban is ott laktak, vagy azok gyerekei – egy ilyen lakást egy ilyen környéken nem ad csak úgy el valaki, ez, szinte kihalásos alapon megy. A francba!





2017. június 15., csütörtök

A többlaki életről hat pontban

Innen oda:
- a piros téli kabátom (itt már nem kell)
- a narancssárga burájú lámpa, Boninak étkészlet (otthon nincs időm vásárolni és kell a nappaliba/Boninak)
- vastag alufólia (megőrülök, otthon miért olyan vékonyak?)
- ajándékok

Onnan ide:
- Frakk, az új Boribon, az új Nádas Péter
- Túró Rudi, ja nem, megromlik, átszállással megyek 
- VAPE szúnyogriasztó (felengetik a gépre egyáltalán?)
- ajándékok

Innen amoda:
- törölközők, ágyneműhuzat (elromlott a mosógép)

Amodából ide:
- Z. összes könyve, maradék cuccai (jaj, meg kell rendelni a könyvespolcot)
- az éles kés (megkeresni)

Amodából oda:
- na, ezt basszus elfelejtettem, pedig fontos volt
- (talán Boni tányérjai, amit a múltkor ottfelejtettünk?)

Odából amodába:
- asszem semmi, jé, ilyen is van?

Állandóan pakolok, listázok, málhás szamárként cipekedem életem egyik színteréről a másikra, onnan a harmadikra. Én akartam, nem panaszkodom. Már a szüleim is csinálták a telek és a lakás között, akkor most ez vagy genetikailag kódolva van, vagy csak jól ellestem.

2017. június 14., szerda

Akcentus és beszédhiba

Ilyen cukiságot eredményez e kettő párosítása – akárhányszor meghalgatom, röhögök, főleg azon, hogy tótot (csókot), illetve fululája (furulyája)! Rajtam kívül senki nem nagyon érti szegénykémet, nem is tudom, hogyan boldogul az oviban. Az apja és ő közötte folyamatosan a tolmács szerepét játszom, és még én sem értek MINDENT. Néha mutogat, vagy barchobázunk, vagy végső elkeseredésében begurul, hogy hogyan lehetek ilyen hülye.


2017. június 12., hétfő

A kis dögök

Szegény kis manókám, valszeg allergiás a szúnyogcsípésre. Először, még tavaly októberben azt hittük, valami pók csípte össze, de mára már kezd világossá válni, hogy szúnyog az. Az a baj, hogy nagyon nehéz kivédeni, hogy egy darab se jöjjön be. Próbálkoztunk már levendulás-illóolajos szagosítóval (halottnak a csók), vegyszeressel (Made in China!), de mindig megtalálják, rendszerint éjszaka. HATALMASRA dagad szegénykémnek a csípés. Egyszer az ügyeletre is elrohantunk, mert vacsora közben szinte szabad szemmel lehetett látni, ahogy megy föl a duzzanat, pont a szemén ráadásul, így a desszertnél már csak azt vettük észre döbbenten, hogy nem tudja kinyitni! (Egy fél napig nem is tudta.)

A családi legendáriumban volt egy, a szüleim által sokat emlegetett történet, amely szerint egyszer a papám ment értem az oviba, de nem ismert meg, akkorára dagadt a szúnyogcsípés a homlokomon. Na, kb. így állunk mi is. Egyszer a füle duzzad kétszer akkorára, mint valójában, másszor a szeme-szája vörösödött be, teljesen eltorzítva a kis arcát. Persze vakarja, mi meg megőrülünk, hogy megmarad a nyoma, de hogyan lehetne megértetni vele, hogy nem szabad vakarni? (sehogy)

Kenegetjük kortizonos krémmel este, naptejjel reggel, adjuk neki az antihisztamint, Z. pluszban még a szúnyogok által terjesztett egzotikus betegségektől is retteg. A szüleim, akik anno mindent kipróbáltak (magam is jól emlékszem: lógott a nyakamban bizgenytű, hordtam a karomon karperecet, kentek, fújtak, füstöltek – semmi nem használt), azt javasolták, szúnyoghálót szereljünk föl az ágyára. Olyan édes volt Boni, amikor ezt mondtam neki, ijedten tiltakozott: Mama, nem akarok pókálót!

A valóságban sokkal durvább, a fényképek valahogy nem adják vissza a valóságot