Az év legutolsó mondata (remélhetőleg)

(Azt hiszem, még MINDIG nem aludtam ki magam)

Hogyan élhettünk eddig Kuflik nélkül?!

Jaj istenem, hát ez a rajzfilmsorozat telitalálat! Úgy gyereknek, mint felnőttnek. Még Z. is értékeli a rajzokat, pedig pont a lényeget, ezt az abszurd humort és a Csukás István-i nyelvezetet (kéktollú nyihánc, ragyás banánfüge stb.) nem is érti. Hét kukacszerű lényről, a Kuflikról szól, rövid, egyszerű történetek, teljesen ideális egy négyévesnek (nincsenek benne pl. gonosz vagy félelmetes szereplők - ez tök fontos szempont nálunk).

Aztán a szülők sem unatkoznak! Olyasmin lehet rötyörészni pl., hogy amikor az Elhagyatott Réten a Kuflik reggel éhesen felébrednek, és élelem után néznének, az egyikük azt kérdezi álmosan: - Nincs itt valami büfé??

Vagy amikor kiderült, hogy mindegyikőjük rengeteg felesleges limlomot tárol a házában (a kufliüregben), akkor a legöregebb Kufli elmagyarázza, hogy ez a Kacatok Rejtélyes Vándorlása miatt van így, ezt pedig onnan tudja, mert fiatal korában sokat levelezett egy fél pár zoknival... jaj, ez így leírva lehet, hogy nem jön át, de képzeljétek oda a fél pár zoknitól kapott képeslapokat és fotókat...

Az egyikük egyszer talált egy pici állatot, és örvendezte mutatta a többieknek, hogy:

- Nézzétek milyen cukiiii❤️ (Hozzá kell képzelni azt az idegesítő hangszínt, ami ezzel a mondattal gyakran együtt jár)

Erre valamelyikük így válaszol:
- Ezerszer megbeszéltük, hogy nincs cukiskodás az Elhagyatott Réten...!

Alig várom, hogy megvegyem a könyveket (ami alapján a rajzfilmek készültek), plusz a szerző (Dániel András) ÖSSZES gyerekkönyvét!

Szinonima

Valószínűleg annyira sokat használom az isteni jelzőt, hogy Boni azt gondolja, azt jelenti: nagyon. Ennek megfelelően használja: Papának is fájt a szeme, amikor isteni kicsi volt? Mama, Je peux jouer isteni sokat? (=Játszhatok isteni sokat?) Vagy amikor kérdeztem tőle, hogy Yanis is szeret-e vonatokkal játszani, és azonnal rávágta, hogy Igen! de aztán rájött, hogy ez nem eléggé meggyőző válasz, és nem is fejezi ki kellőképpen a valóságot, ezért hozzátoldotta nagy komolyan:

– Isteni!!

Szóval mindenkinek ISTENI boldog ünnepeket kívánok! Aludjatok ISTENI sokat!

Évvégi hajrá

– A határidős munkák,
– a két hétig tartó köhögésem-náthám,
– és herpeszem,
– és pattanásom,
– Boni kötőhártya-gyulladásából kifolyólagos sorozatos 5-kor kelés,
– a cérnagiliszta-fertőzésÜNK,
– a karácsonyi ajándékvásárlás,
– a mézeskalácssütés (1 kg lisztből...),
– a fenyőfavásárlás,
– a Vízművekkel folytatott (de végülis sikerrel járó) tárgyalások,
– az elveszett ékezet,
– a mh-i IT-problémák,
– a blogarculatváltás,
– a korai sötétedés,
– valamint a sok eső meg latyak

UTÁN

el nem tudom mondani, hogy mennyire (fáradtan) várom a téli szünetet!

Az eltűnt ékezet nyomában

Már asszem írtam, milyen hosszú bürokratikus út vezetett ahhoz, hogy megkapjam a francia állampolgárságot: a három ország különböző hivatalaival folytatott levelezést követően megszerzett papirosokat kellett meghatározott sorrendbe állítva beadni az illetékes hatósághoz (a nem megfelelő sorrendű kérvényeket visszadobják). Ezután megadtak egyetlen időpontot, amikor meg kellett jelennem egy interjúra (amire egy hétvégén keresztül tanultam), és ha valaki nem tud ott lenni, a kérvényt megint visszadobják. És mivel az adott januári hétfő előtt Boni bélhurutot kapott, meg hó is esett, én a biztonság kedvéért már előző napon elutaztam a kívánt városba, és a prefektúra melletti hotelben aludtam. Arra gondoltam, hogy még egy esetleges hasmenés sem fog meggátolni abban, hogy megjelenjek az interjún.

Nyáron meghozták a kedvező határozatot, és a múlt héten a prefektúrán egy külön ceremónia keretében, amire mind a hárman elmentünk, átadták a papírt arról, hogy franciának lettem nyilváníttatva (kb. pont egy évvel az eljárás megindítása és 20 évvel Franciaországba érzezésem után). Mondjuk már akkor egy kicsit gyanakodtam, hogy miért nincs a vezetéknevemen ékezet, de aztán mindig azzal nyugtattam magamat, hogy ki tudja, milyen szabályok vonatkoznak a francia nagybetűs A-ra. Tesznek-e egyáltalán ékezetet rá, ha egy ugyanolyan szóban a kisbetűn van. Meg aztán egy csomó helyen (pl. a munkahelyi IT-alkalmazások) egyszerűen ki sem lehet tenni az ékezetet. Végső soron pedig én már annak is szoktam örülni, ha csak az ékezetet rontják el. Noha az A-Á fonémáknak jelentésmódosító szerepük van, az én nevemben szerencsére pont nem (tehát nem olyan mint pl. vagány– vágány szavak).

Na de amikor ma reggel felvonultam a polgármesteri hivatalban, hogy megcsináltassam az útlevelemet és a személyimet, kiderült, hogy csak ékezet nélkülit tudnak nekem gyártani, mert úgy áll a nevem az állampolgársági határozaton – hiába vannak a magyar papírjaimon helyesen (leellenőriztem, mert már azon is elkezdtem kételkedni, hogy a magyar nagybötűn van-e ékezet).

Ma órákat (nem viccelek) töltöttünk azzal, hogy azt kerestük, hol van a hiba. Az állampolgársági kérvényeket és formanyomtatványokon én mindenhol beírtam a hosszú Á-t. A házassági papírokon és Boni anyakönyvi kivonatán is rendben van - szerencsére. Mert különben mindent újra kellett volna csináltatni. Így is hivatalokkal, hatóságokkal és bíróságokkal (???) telefonálgattunk, hogy helyreállítsuk a málőrt, de gondolhatjátok...egy ilyen incifinci kis ékezet korrekciója egy teljes év lesz! Én pedig ma reggel még azt hittem, hogy pontot teszek egy hosszadalmas procedúra végére, kihúzok egy hatalmas tételt a listámról, és 10 évre elfelejtem az egészet!

Már azon is elgondolkodtam, kell-e egyáltalán nekem ez az ékezet. De hát kell, különben nem ugyanaz a név lenne bár megér-e ekkora macerát az egész? Nem tudom, a spanyolok, lengyelek, szlovákok hogyan csinálják a mindenféle karakterekkel, amelyek a franciában nem is léteznek, azoktól búcsút intenek? De az én helyzetem más, a nagybetűs A-n a francián állhat ékezet.. ráadásul kétféle is. Remélem, a jót fogom megkapni...

Karácsony: pozitívumok és negatívumok

Néha annyira utálom ezt az egészet, és igen, leginkább a kötelező jellege miatt: kötelező áhitat, kötelező vásárlás, ugyanazok az ezerszer hallott kérdések („Te már megvetted az ajándékokat?”), az ezerszer hallott Rudolph the Red Nosed Reindeer, és az obligát, monumentális, megkerülhetetlen giccsparádé. Az is biztos közrejátszik, hogy a képeslap-illusztrációk és a mesekönyvek által sulykolt Tökéletes Karácsonyban (hó, kandalló, gyertyák, sok ajándék, igazi fa, éjféli mise, boldog család) soha nem volt részem gyerekkoromban, így nincs mire visszagondolnom. Bár jó emlékeim azárt vannak, behavazott Budapesten szánkózás a szünetben, ilyenek, ez tök jó volt. A karácsonyi szünetet most is szeretem, ez egy jó találmány: egy hétig, a korai sötétedés miatt nagyrészt otthon semmittenni. 

Aztán, mivel nem vagyok vallásos, kicsit üresnek és mesterkéltnek érzem. Pedig nem magával az ünnep műfajával van bajom; szeretem, hogy ünnepek szakítják meg az év folyását, nekem még a Halloween is bejön. Szeretem a hagyományokat, elfogadom, hogy hozzátartozik az európai kultúrkörhöz, a gyökereinkhez. Tök jó ötlet, hogy bizonyos dolgokat csak az évnek egy meghatározott szakaszában (t)eszünk. Felfoghatnám valójában a szeretetnek vagy a fény visszatérésének az ünnepének. Tulajdonképpen nekem a karácsony az év lezárásának az ünnepe – de jobban szeretnék e praktikus és profán helyett valami magasztosabb magyarázatot inkább. 

A kötelező ajándékozás a sírba visz. Egyik barátnőmtől azt hallom, hogy ők a saját családjuktól közösen és előre lebeszélve mélytányérokat (!!!) kapnak, másik barátnőm pedig megveszi saját magának az ajándékot, amit a férjétől fog kapni és amit a fa alá fog tenni. Fel nem foghatom, hogy mi értelme van a pénz ilyen típusú körforgásának. Ha már kötelező az ajándékozás, akkor csináljuk olyan zseniális módon, mint a húgom, aki minden évben mindenkinek meglepetést ad. Kigondolja, utánajár, megveszi, és általában baromi jól el is találja. Ha nem válik be, akkor sem érződik az ajándékon, hogy kínjában már nem tudott mit kitalálni, ez jött vele szemben a plázában, hát megvette… (Amúgy meg VAN az a személytelen ajándék, aminek az ember minden helyzetben örül, ez pedig a könyvutalvány. Meg a csoki.) 

Karácsony táján fut bele az ember itt-ott, mostanában leginkább a neten, de még a levegőben is benne van, ez a békés és nyugodt várakozással megtelik a szív az ünnep apró fényeinek meghitt csillogásával, miközben a bennünk élő gyerMekeink szemében meglátjuk a bennsőséges csodát, majd elmajszoljuk az illatos süteményt-elbeszélői mód, ami, háát, hogy is mondjam, nagyon távol áll az én racionális és irodalmi világomtól. Ugyanígy, a legtöbb dekorációt október közepétől december végéig már nem tudom elképedt borzadály nélkül nézni. Sajnos a hozzánk közeli, platánfákkal szegélyezett, botanikus kertbe vezető út dekorációja benne van abban az öt bűnronda karácsonyi díszítésben, amit életemben látnom megadatott. Elképszető. Ugyanakkor viszont vannak tök szép kirakatok, képeslapok is, tehát vannak igényes és újító szellemű iparművészek a világon, akik a rendelkezésre álló formákkal (csillag, fenyőfa, hópihe stb.) és színekkel (zöld, piros, fehér, arany stb.) évről-évre tök jól megújítják a kínálatot – ez meg a jó értelemben véve elképesztő. (Az ember azt hinné, hogy már minden ki van találva a témában) 

Budapest ilyen szempontól szuper, ott kevesebb a díszítés, azok viszont szebbek, mint itt. Úgy egyáltalán, jobban szeretem otthon tölteni az ünnepeket. Előbb kezdődik, tovább tart, néha egy hétig is elhúzódik – na ez már valami, emiatt már lehet szeretni ezt a karácsonyi időszakot. De azt, hogy a fogyasztói társadalom diktatúrája miatt már októberben vásárlásra legyünk ösztönözve, majd kvázi már karácsony másnapján megkezdődjenek a leértékelések, ezt nem tudom megszeretni.

22

1. A genfi egyezményt elfogadó országok (pl. az uniós tagállamok) kötelesek minden olyan idegen állampolgárságú személy menekültstátuszát elismerni, akik a saját országukban (háború, politikai okok stb. miatt) életveszélyben vannak. A menedékkérelem elbírálása több napot (hetet) is igénybe vehet.

2. Egy adott ország külső határainak szabálytalan átlépése bűncselekmény.

***

A menekültválság óta nem értem, hogyan lehet ezt a két fönti állítást (ha igazak) egymással kibékíteni.

Olyan kis okos 2. (jajnekem)

Pont előttünk a téren árulják a fenyőfákat. Ha lehet, nem arra megyek vele, ha lehet, elterelem a szót, mert nálunk a karácsonyfát az angyalkák fogják hozni 24-én (rövid zárójeles megjegyzés: elkezdődött az évnek az a szakasza, amikor nagyon béna anyukának érzem magam).

Ahogy jöttünk haza a múltkor, már a mi utcánkban voltunk, amikor a szomszéd ház egyik ablakán bekukkantva megláttunk egy feldíszített, égősoros karácsonyfát (újabb kitérő arról, hogy mennyire utálom ezt az októberben elkezdődő karácsonyi időszakot, és hogy itt már december elején mindenkinél ott a fa, amit 25-én (!!) már dobálnak is ki az ablakon).

– Oh, regarde, regarde!! – mondja izgatottan a fára mutatva
– Hát igen, egy karácsonyfa. Nekik biztos előbb hozták az angyalkák...
– Vagy pedig megvették ott a téren!

Olyan kis okos

- Mama, most azt meséld el, amikor a darázsgyerekek feldíszítették a lakást!
- Jó! Ez december elején történt, egy csütörtöki délutánon. Az áfonyabokron már nem voltak levelek sem, közeledett a karácsony. A Darázsmama úgy gondolta, ideje lenne kitenni a karácsonyi dekorációkat. Elővette a létrát, hogy levegye a polcról a...
- De nem kell a létra!
- Nem? Jó, akkor legyen szék. Előhúzta a széket, hogy levegye a polcról a...
- Nem kell a szék!
- Miért nem?
- Mert tud repülni!!

Félénkség

Változó mértékben, néha egyáltalán nem, néha kicsit, néha meg baromira aggaszt, hogy Boni milyen félénk. Ha voltak is elvárásaim* valaha a gyerekemmel kapcsolatban, akkor talán az volt, hogy legyen bevállalós, önfeledt, magabiztos és vállalkozó szellemű. Már gyerekként is csodáltam azokat az osztálytársaimat, akik visszabeszéltek a tanároknak, akik az egész kerületet névről ismerték, akik bármikor felszólaltak a saját érdekükben, akik simán kimennek a színpadra improvizálni. Én nem voltam ilyen; félénk és visszahúzódó voltam és hát úgy látszik, kutyából nem lesz szalonna.

Azzal nyugtatom magam, hogy a félénkségnek is vannak fokozatai. Le lehet küzdeni. Az is lehet, hogy Bonit nem is zavarja, hogy félénk, nem is veszi észre (velem ellentétben), hogy más gyerekek nem azok. Lehet, hogy ő nem is akar másmilyen lenni. Előfordulhat, hogy a két nyelv zavarja. A félénkség plusz más tulajdonságok (intelligencia, motiváció, kitartás, optimizmus) esetleg szárnyakat ad majd neki, ahogy mondjuk engem a félénkség, a passzivitás, a pesszimizmus és a motiválatlanság kominációja inkább visszahúzott. Az is lehet, hogy elmúlik („kinövi”!). A félénkség és az önbizalomhiány talán nem jár kéz a kézben. Legvégül pedig: félénk ember is lehet boldog – győzködöm magam, bár rosszabb napokon ezt én magam sem hiszem el teljesen.

De nem nagyon van mit tenni úgysem. Kinevetni, szekálni, győzködni, lelkére beszélni úgysem fogunk. Most a kérdés jelenleg inkább az, hogy ráaggassuk-e a „félénk” jelzőt. Magyarán: van-e problémánk vagy nincs. Belefér-e még a normálisba, átlagosba a viselkedésbe, zavaró-e ez a mindennapokban, vagy sem. El kell-e gondolkodnunk azon, hogy egyszer majd szakemberhez** forduljunk, vagy legyintsünk inkább egy nagyot.

Az apropója a témának egyébként az, hogy tegnap voltunk a 4 éves orvosi vizsgálaton, a szokásos doktornőnél. Igaz, bent volt egy orvostanhallgató, meg a gyorsaság miatt a titkárnő kezdte (volna) megcsinálni vele a feladatokat (felismerni a képen látható tárgyakat, színeket, utánamondani a hét törpe nevét, építeni, számolni, embert rajzolni stb.), de Bonikám egy szót sem volt hajlandó szólni. Szerintem köszönni sem azért nem köszön, mert udvariatlan: egyszerűen nem mer. Most is ott ült a térdemen szegény, és hiába szó szerint gyerekjáték lett volna számára válaszolni a kérdésekre, nem tette, csak bújt hozzám, és néha-néha belesúgta a fülembe, hogy „Nem mondom!”. Szegénykém. Mennyivel egyszerűbb lenne az élete, ha mint Arthur, aki mindig mosolyog, levenné az embereket a lábáról.

Nyáron egyébként ugyanez volt a szemésznél. Pedig szemészhez időpontot kapni a legnehezebb adminisztratív dolgok egyike itt: kitartóan kell telefonálni, és 6–8 hónapra lesz az embernek helye. Szóval ilyen kotextusban képzeljétek el azt, hogy felvonultunk mind a hárman a doki rendelőjébe az aranyat érő időpontunkban, és hiába a kérlelés, hiába az ajándék ígérete, Boni egyáltalán nem mondta meg, hogy mit lát a képernyőn. Onnan is dolgavégezetlenül (és én legalábbis: frusztráltan) távoztunk. Mindkét vizsgálatot meg kell ismételni, és csak reménykedhetünk, hogy közreműködőbb lesz.

* Biztos nem kellene, hogy legyenek. Na de ha egyszer vannak? 
** Nagyon nem szívesen mennék, mert lutri az egész. Szájízem szerinti konkrét jótanácsot szívesen vennék hozzáértő embertől, de attól tartok, csak kritikát kapnék, hogy túlságosan óvjuk, szeretjük, burokban neveljük – szóval, a szokásos.

Csótány, farkas és madár

Mivel Bonit egyre jobban értjük, lassanként fény derül arra is, hogy mi járhat a fejében. Leginkább a félreértésekből okul az ember: az ismeretlen szavakat/jelenségeket ismerősekre vezeti vissza, pl árnyékos pad helyett játékos padott értett, az ő kis világában a játékosnak van értelme. Vagy a Ez micsoda itt? kérdést ő átalakítva úgy használja: Mi ez a csoda itt? – ez is logikus. A Vizipók c. rajzfilmben elhangzik az, hogy „Kedves csótányné!” – ezt ő úgy értette, lévén csótányokkal szerencsére nincs kapcsolata, hogy: csó-tányér. Érdekes, hogy a csó viszont nem zavarta. (Miután megértettem vele, hogy ez egy megszólítás, örömmel köszönt reggel úgy, hogy jó reggelt, kedves csótányné!)

Valami miatt fél a farkastól. Éjszaka egyszer felébredt, sírva hívott engem, mikor odaértem, már ült. Egyetlen kérdést tett föl, azután visszahanyatlott és aludt tovább: „Mama! VAN FARKAS?!”  Lehet, hogy évek óta fél tőle, de csak mostanában tudta megfogalmazni? Nem is az a lelkizős típus, mondjuk. Az őszi szünetben itt volt a papám egy hétig, nagyon jól elvoltak. Nem tett megjegyzést arra, amikor a papám visszautazott, szó nélkül tudomásul vette. Egyszer viszont már félálomban volt, amikor bementem a szobájába, és még csukott szemmel kérdezte: Mama, neked hiányzik a papi? Ezt a kérdést éberen soha nem tette volna föl, még telefonon sem beszél a papámmal, vagy köszön neki (mondjuk az apám az, aki folyton nyüstöli a köszönéssel, én értem, hogy a gyerek erre megnémul).

Jellemző amúgy is a reakcióira ez a pár napos késés. Nemrég a WC-n ültem, odajött, és valahogy úgy történt (TMI!), hogy meglátta a menstruációs vért (BOCSI!!) a WC-ben, és mivel rákérdezett, kénytelen voltam elmondani, hogy az vér. Nagyon megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy nem kérdezősködik tovább – egészen másnapig. Akkor aggódva jött oda hozzám, hogy Mama, nekem mikor fogják levágni a kukimat?? (a kuki rendeltetése és alakváltozása amúgy is napi téma mostanában) Mondjuk hozzátartozik a történethez az is, hogy pár nappal azelőtt irtó hülye voltam. Kérte, hogy segítsek neki pisilni, és én, miközben húztam le róla a nadrágját és a gatyáját, virágos jókedvemben ezt találtam tőle kérdezni: Na, megvan még az a híres kuki? Ő meg teljesen döbbenten: Miért, le kell majd vágni??)

A múltkor történt egy aranyos eset. A botanikus kertben van egy félig szabadtéri kalitika, olyan nagy, hogy inkább már ketrecnek mondaná az ember, tele színes papagájjal. Mindig megállunk előttük. A múltkor a kailtkán kívül láttunk egy egzotikusnak tűnő madarat. Csipogott, verdesett a szárnyaival, úgy tűnt, mint aki véletlenül kirepült a kalitikából és nem tud oda visszajutni. Kerestük a lyukat, de nem találtuk, így nem értettük, hogyan került oda számkivetve szegény. Boni nagyon aggódott, saját magát és engem is nyugtatgatva azt mondta: Mama, lehet hogy ez a madár még nem költözött be oda!

A madár, aki úgy döntött, hogy még nem vonul be a kalitkába. Vajon milyen faj lehet?

Ebben a bejegyzésben nagyon sokszor el fog hangozni az az ige, hogy „emlékszem”

Idén húsz (20!!) éve, hogy eljöttem Magyarországról. Most nem arról a döbbenetről akarok írni, hogy milyen történelmi távlatok nyíltak meg a saját felnőtt életemben, hanem hogy milyen óriásit változott a világ húsz év alatt. Nem csak, hogy Black Friday nem létezett még, de rengeteg minden más sem (mindjárt felsorolom). Nem állítom, hogy a minden világok legjobbika felé menetelünk, de ezek a dolgok ma már mind nagyon hiányoznának (és most nem erről az őrült pénteki napról beszélek, természeresen).

Először is, nem voltunk az EU tagja, és az Unión kívüli ország állampolgárainak baromi macerás volt külföldön élni és munkát találni. Hivatalosan bevándorló voltam. Igazolni kellett mindent (pénzt, státuszt) és évente egy napot el kellett eltöltenem egy hivatalban, hogy meghosszabbítsam a mindig egy évre szóló tartózkodási engedélyemet. Ez volt az év legrosszabb napja. Egész délelőtt sorban álltam. Hajnalban, az utcán kezdtem, valamikor délelőtt kerültem be száz másik koszos, büdős, csóró, franciául alig beszélő emberrel együtt unszimpi, egyáltalán nem segítőkész hivatalnokok elé. Senki nem vett ott senkit emberszámba. Minden évben rettegtem, hogy nem adják meg a papirost. Minden évben hiányzott valami. Fénymásolni vagy fotót készíteni ott helyben, pénz bedobásával lehetett, mindig felkészültem kétfrankosokból.

Ha jól emlékszem – mert a régi pénznemre is alig emlékszem már! Arra viszont igen, hogy micsoda felfordulás, hitetlenkedés és évekig tartó átszámolgatás járt együtt az euró bevezetésével. Hosszú ideig nem tudtuk megszokni a dolgok új árát, frankban számoltunk, euróban fizettünk. Ma, amikor határok között ingázom, iszonyú praktikus a közös valuta. Egy kolléganőm mesélte, hogy anno három pénztárca volt mindig a táskájában, a három különböző ország pénzével. Várom nagyon, hogy Mo is csatlakozzon az euróövezethez.

Az egyik legnagyobb hatással járó változás a dohányzás széles körű betiltása volt. Még utaztam olyan vonaton, ahol volt dohányzórész (amitől a nem dohányzó is büdös lett). Én azóta szeretem egyébként éttermekben és kávézókban múlatni az időmet, hogy nincsenek bagósok. Arra is jól emlékszem, hogy a változás egyik napról a másikra történt; decemberben még bagószagú bevásárlóközpontban vásároltam és arról beszélgettünk, hogy ez egyszerűen nem fog menni. Ilyet nem lehet, hogy a cigizést betiltani. Ekkor mindenki az olaszokkal érvelt (ahol előbb tiltották meg), és ha ott sikerült, akkor itt is! És így is lett, januárban már sehol nem kellett bagófüstöt nyerlnie az embernek.

És a low cost repülőjáratok! Régebben, évekig, busszal tettem meg a Párizs-Bp távot (nem tudom, mond-e még valakinek valamit a Tihanyi Travels neve...). 24 óráig tartott, már amikor nem robbantunk le, mert akkor lett belőle 36 is. Kényelmetlen és veszélyes volt, de repülőjegyre soha nem futotta a pénzemből. És akkor, ha jól emlékszem 2001–2002 körül szárnyra kapott a hír, hogy lesznek fapados, megfizethető járatok. Ma már röhögök azon, hogy én ezt akkor nem hittem el. Emlékszem egy beszélgetésre Z-vel, emlékszem, hogy mondtam neki, hogy milyen isteni lenne, ha olcsók lennének a repjegyek!

De a leghatalmasabb, legszerteágazóbb és legtöbb területet érintő változás mégiscsak az internet volt. Még emlékszem, hogy vártam annak idején a postát. Budapesten több köteg levelet őrizgetek, szalaggal átkötve, amit a húgom, barátnőim, szüleim írtak. A külföldre költözés dimenziója változott meg teljesen azzal, hogy ma már bármikor bárki azonnal elérhető. Ma két-háromnaponta 20 perceket beszélek egy barátnőmmel telefonon (évek óta) (és INGYEN), és arra gondolok, hogy az életem változott volna meg, ha ez a lehetőség akár csak 2010–11 tájékán nyitva állt volna előttünk.

Nem is ragozom tovább, minden öreg róka átélte, hogy mennyire más vásárolni, szállodát foglalni, moziba menni, tájékozódni, lakást ki- vagy megvenni, bankszámlát vezetni, dokihoz időpontot kérni, számlákat befizetni, főzni stb. stb. internet segítségével. Ég és föld. Mégsincs soha semmire idő. Másfél évtizedig cipeltem könyveket Magyarországról Franciaországba (és a kiolvasottakat vissza), ma már csak kattintok.

A legfrissebb változás pedig a roamingdíj eltörlése. Vártam, mint a Messiást, igazából ebben sem hittem nagyon. Az életemet változtatta meg, azt kell, hogy mondjam. Azt hiszem, nem is lesz már szükségem magyar telefonszámra, minek az a sok macera, legalább nem kell majd két telefont cipelnem a táskámban nyaranta.

Szalmabábérvelés

Nyáron itt volt Z. öccse pár napig, ő ajánlotta ezt a konkrét rádióműsort, amely arról szól, hogy (zanzásítok) miért ilyen hisztisek a mai gyerekek, és hogyan lehetne ezt elkerülni. Amúgy tök jó fej az öccse, egy mókamiki, jól is főz ráadásul, imádtam, hogy itt volt. Vannak gyerekei is, szóval elvileg ismeri a jelenséget, mégis állítólag teljesen el volt ájulva, hogy mennyi mindent megengedünk Boninak, aki meg milyen kis akaratos és szemtelen.

(Egyébként ez a bejegyzés tökre nem a hisztiről akar szólni, mindjárt rá is térek a lényegre, csak zárójelben jegyzem meg, hogy szerintem egyáltalán nem vészes Boni (igaz, akkor volt a verekedős korszaka), csak hát, mai gyerek, ugye, a mai kor minden előnyével és hátrányával. Pont most olvastam egyébként a Nádas Péter könyvében, hogy amikor ő volt ennyi idős, tehát a 40-es években, egy négy éves gyerek szótlanül ülte végig a felnőttek beszélgetéseit. Volt egy olyan rész, amelyben arról írt, hogy a nagybátyja (mű)fordított, és ő a szobában lehetett, ha nagyon csöndben maradt. Haha! Ezt a részt el is meséltem a férjemnek! Akivel már egy szót sem tudok váltani vacsora közben!)

Úgyhogy Z. kiadta a feladatot, hogy hallgassam végig a műsort, nehogy totálisan rossz úton járjunk. Dióhéjban erről volt szó: fontos, hogy a gyerek megtapasztalja a frusztrációt is, különben később nem fog tudni mit kezdeni a korlátokkal, a társadalmi szabályokkal, a határokkal, és nem fogja tudni elfogadni a valóságot. A gyerekkori frusztráció hiánya felnőttkori depresszióhoz, hiperaktivitáshoz, drogfüggőséghez vagy túlzott fogyasztáshoz vezethet.

Most nem is ezeknek az állításoknak a valóságtartalmáról van szó (bár nekem logikusnak tűnnek), nem is a különböző nevelési elvekről (amelyekről szintén meglehet mindenkinek a véleménye) hanem arról, hogy a frusztráció hiánya és az ún. pozitív nevelés (éducation bienveillante vagy positive, ahogy ők emlegették) közé egyenlőségjelet tettek.

És itt én – aki amúgy egyik nevelési elv vagy iskola mögé nem sorakozom föl –, de aki épp tegnap szedegettem ki kézzel és egyesével az apróra vágott kaprot és póréhagymát az úrfi vacsorájából, mert nem akarta megenni, szóval én itt megszólítva éreztem magam. Mert igen, én vagyok az, aki, ha a gyerek megkívánja a karácsonyra félretett matricákat, és bemegy a szobájába hüppögve, utánamegyek valami kis ajándékkal (most celluxszal), hogy ne legyen szomorú.

De nehogy már az egyik oldalon álljon a frusztrácinak, a tiltásnak, a határszabásnak ÉS a gondoskodásnak, valamint a közép- és hosszútávú örömök élvezetének a kívánt és ideális elegye (=amint azt a műsorban javasolták), míg a másik oldalon a pozitív nevelés álljon, amit úgy mutatnak be, mint ahol a gyereket nem ér frusztráció! Mert ez így volt megfogalmazva, még agyi idegpályákról is volt szó, amelyek nem fejlődnek ki eléggé.

És ez az, ami nagyon zavart végig a műsorban: az ő (amúgy végülis szimpi) álláspontjuk birtokában kritizáltak egy eltúlzott, karikatúraszerű elvet. Mert hogyan lehetne azt megvalósítani, hogy egyáltalán ne érjen egy gyereket frusztráció? Ilyet egyetlen nevelési elv sem állít. Még ha akarnánk, sem tudnánk ezt elérni. Reggeli felkelés, oviba időbe beérés, szülőtől elszakadás, más gyerekekkel interakció, menza, játék megszakítása, kézmosás... az én fiam szerintem mindezt annak éli meg. Az Adventi-naptár, mint olyan, is egy valós frusztrációforrás!

Ilyen egyszerűsítés az is, amikor anno mindenki azzal a két kiló kosszal jött, amit állítólag (?) minden gyereknek 2 éves koráig meg kell ennie. Válaszul arra, amikor Boni kisebb korában próbáltuk minimalizálni a fertőzést (sebet fertőtleníteni, gyakran kezet mosni, játékokat lemosni stb.). Állandóan megkaptuk, hogy ezzel a fertőtlenítés-mániával nem lesz a gyereknek immunrendszere – pedig hogy ne lenne, a kórokozók kis hányadát tudjuk csak kivédeni. Soha nem gondoltuk, hogy a higiéniával steril környezetet teremtsünk számára.

Vagy amikor múlt héten Z. hazajött Bonival a fodrásztól, és arra panaszkodott, hogy Boni végig az ölében akart ülni, nem volt hajlandó a kisszékbe átülni. Emlékeztettem rá a férjemet, hogy szerintem ez teljesen normális, hiszen négy éve úgy vágják a haját, hogy valamelyikünknek az ölében ül, ehhez szokott hozzá. Erre Z.: – Jól is fogunk kinézni, ha 20 éves korában is el kell majd kísérni a fodrászhoz!

Gondolom viccnek szánta, de ez is szalmabábérvelés. Jól illusztrálja az átmenetek és nüanszok fontosságát.

Miért tesztett nagyon Nádas Péter új könyve?

Úristen, nekem ez annyira tetszett, hogy nem is tudom, mikor faltam utoljára így kortárs magyar regényt. Mindenkinek ajánlom, akit érdekel a XX. század magyar történelme (azon belül is főleg az 1944–1956 közötti időszak), de a könyvben renegeteg más téma is terítékre kerül, úgy mint a szülő-gyerek kapcsolat, betegség, halál, homoszexualitás stb. Talán a szerelmi szál az, ami  kimaradt, amiről érintőlegesen volt csak szó, ezért is csodálkozom, hogy ennek ellenére ilyen hatással volt rám a könyv.

Szóval ez egy családregénynek is beillő, memoárszerű elbeszélésláncolat. A szerkezet az egyik oka annak, hogy imádtam. Két kötetből áll, és az egyes köteteken (+/- 600 oldal) belül nincsenek fejezetek. Egyáltalán! És nemhogy fejezetek nincsenek, de párbeszédek sem. Úgy kell ezt elképzelni, hogy az első és az utolsó mondat között hömpölyög egy anekdotázásra emlékeztető, megállás nélküli és folyamatos szöveg. Egyrészt az ember alig tudja hol abbahagyni az olvasást, hiszen menne tovább. Másrészt eképesztő a virtuozitás, ahogy egymásba szövi a történeteket. Szinte észrevétlenül jutunk el 1944-től 56-ig, és közben, ahogy a Párhuzamos történetekben is, vissza- és előreutalásokkal képet kapunk más korokról, más személyekről vagy más országokban történtekről (néha egy bekezdésen belül is ugrál az egyes korok, történetek között).

És az igényes nyelvezet! Ez a másik, ami miatt nagyon tetszett. Ez a könyv meg van írva, nemcsak összecsapva, itt az egyes szavak súlyozva vannak, és a mondatok át vannak gondolva. Egyszerűen jó volt olvasni. Főleg azért, mert általában értettem. Előfordult, hogy nem, de kevésszer (főleg az előbb emlegetett Párhuzamos történetekhez képest). Ez az egyik oka annak, hogy újra fogom olvasni: annyira tömény, olyan sok infó áramlik benne, hogy egy olvasásra nem is lehet mindent befogadni. Felszerelkezem egy Budapest-térképpel és a már elkészített családfával, így remélhetőleg semmi nem fogja elkerülni a figyelmemet.

A tartalomról pedig... a konklúzióm az, hogy elképesztően szerencsések vagyunk, hogy olyan korban élünk, amikor a politika és a történelem nincsen ennyire (rossz) hatással a közösségek, családok vagy egyének sorsára. Világháború, zsidótörvények, ostom, diktatúra, munkatábor, forradalom...mennyire tönkretették generációk életét, te jó ég. De ennél sokkal árnyaltabb ez a könyv, ez most csak egy gyors összefoglalás arról, hogy miért is tetszett. Legfőképpen talán épp azért, mert ismerős történeteket mutat be olvasmányosan, igényesen.

Egy ismerősen magyaros mentalitás

Haha, pénteken még azon filóztam, illik-e tájékoztatást vagy segítséget kérni egy ismeretlen magyartól, akit aznap láttam életemben mondjuk harmadszor... ma reggel már levél várt tőle az oviban. „Segítségedet előre is köszönöm” – esett rá az utolsó sorra a tekintetem. A borítékban prospektusok voltak, amiből kiderült, hogy a nő mozgásterápiás foglalkoztatásokat vezet itt és és a határon túl is. A levélben pedig az állt, hogy ha lehet, terjesszem a hírt az ismerettségi körömben.

Kicsit lenéző ez a magyaros mentalitás formula, elismerem. Ha nekem kellene vállalkozóként ügyfeleket vadásznom, talán én is így csinálnám. Ráadásul valahol érthető, hogy hozzám (is) fordul, hiszen ritkák errefelé a magyarok, mint a fehér holló, és gondolom a magyar gyerekekből áll az egyik célcsoportja.

De azért ez nekem így mégiscsak kínos, hiszen kicsit úgy érzem most magam, mintha kötelező lenne eredményeket szállítanom. Ha már egyszer megkért rá. Csakhogy a kollégáimon kívül nem nagyon ismerek olyanokat, akiket érdekelhetne a dolog. És köremailt írni 60 embernek valami olyanról, ami az 1%-ukat érinthet csak (ha érdekel egyáltalán bárkit)... ráadásul úgy, hogy én magam sem ismerem az adott mozgásterápiát... szóval egy kicsit kellemetlen ez. ADDIG biztosan nem merek most már segítséget kérni tőle, amíg legalább én nem segítettem neki egy picit.

(Vagy csak túlbonyolítom)

Megint az öregedésről

Valamit ki kellene találnom, hogy ne keserítse meg az életemet ennyire ez a látható fizikai leépülés. Tegnapelőtt képkeretet mentem vásárolni, egyébként vicces módon pont egy olyan fotóhoz, amelyet azért készíttettem sok másikkal együtt egy kolléganőm férjével, hogy legyenek már megint olyan képek rólam és Boniról, amelyen én is vállalhatóan nézek ki (a gyerek mindenhogy gyönyörű). Szóval bementem a boltba és rögtön az eladó csajtól kérdeztem, hogy hol találom azt a konkrét keretet, amit már kinéztem a neten. A csaj átkiabált egy másik lánynak a bolt másik végébe, hogy Mutsad már meg légyszi az XY kereteket ennek a hölgynek!

Értitek, egy hölgy. Une dame, franciául. Magyarán, dáma. Miután teljesen megzavarodva felkaptam a keretet, belenéztem az egyik tükörbe, hogy lecsekkoljam a látványt. Tényleg egy középkorú nő nézett vissza belőle. Még az éveket talán vállalnám is (nincs más választásom, ugye), nem baj, ha nem nézek ki fiatalabbnak. De ez a középkorú nő csúnya is volt, ráadásnak. Mert vannak azok, akik jól öregednek meg, és vannak azok a szerencsétlenek, mint ezek szerint én is, akin minden megcsúnyul, és magának az arcnak a szerkezete is megváltozik.

A mamám, aki még munkahelyi szépségkiránynő is volt fiatalon, és egészen sokáig csinos volt, jól öltözött, mára már iszonyúan elhanyagolja magát. Nem értjük a húgommal, hogy hogy válhatott egy szép nőből egy olyan néni, aki kócosan, szedett-vedett ruhákban megy ki az utcára (szerencsére Budapesten azért összeszedi magát, de ott a faluban, kutyasétáltatáshoz tényleg nem néz ki valami jól). De asszem kezdem érteni a folyamatot. Mert ugyanazon a napon, amikor a keretet megvettem, én a lehető legjobb formában voltam. Reggel sminkeltem, a hajamat megcsináltam, körültekintően kiválasztott farmer és magas sarkú csizma volt rajtam – mindez hosszú perceket és gondolkodást vett igénybe. De mindezt azért, hogy munkába érve az első kolléganőm kedvesen és tök jóindulatúan megkérdezze, hogy ugye nagyon fáradt vagy? Szóval nem is tudom, megéri-e a hosszas reggeli készülődés, vagy a ruhák gondos mérlegelése. Ezért? Ennyi macera azért, hogy egy icipicit jobban nézzen ki az ember? El tudom képzelni, hogy lesz olyan idő, amikor csak legyintek a szép ruhákra és a hosszas reggeli készülődésekre.

Ugyanakkor meg nem csak az arc öregedése zavar (néha nem ismerek magamra a tükörben, komolyan, főleg a szemem változott meg teljesen. A szemem! A lelkem tükre!), hanem az is idegesít, hogy ennyire kivagyok ettől az egésztől. Miért nem tudom egyszer és mindenkorra (bölcsen!) tudomásul venni, miért kapálózok az öregedés ellen és szomorkodok. Egy panaszom sem lehet: nekem is megvolt a fénykorom. Van családom. (ráadásul az a kis majom Boni, aki mindig mindent utánunk szajkóz, a múltkor az új pizsamámra mondta elragadtatva, hogy Mama, nagyon jól áll!). És leginkább, a félig üres-félis teli pohár analógiájára: lesz ez még rosszabb is – azaz örüjek inkább annak, ami van hiszen ha ez így megy, öt év múlva senki sem fog rámismerni. De legesleginkább: vannak rosszabb dolgok is a világon.

Biztosan van valami módszer, recept, taktika vagy stratégia, amellyel leküzdhető ez a mindennapi elkeseredés a tükörbe nézvén, döbbenet azon, hogy valaki mássá alakulok át és szorongás attól, hogy milyen további leépülést hoz a jövő. Valami olyasmire gondolok, mint az időjárás elfogadása, amit az évek alatt teljesen sikeresen abszolváltam, és ma már csak kismértékben befolyásolja a hangulatomat az esős tavasz vagy a novemberi sötét.

Nem minden francia, ami annak látszik

Nem tudom, írtam-e már, hogy nyelv és kultúra tekintetében mennyire szokatlanul homogén környezetben élünk. Itt mindenki francia! Ez Nyugat-Európához képest, de főleg: előző lakhelyeimhez képest kivételes jelenség. Belgiumban pl. egyszer mesélte egy magyar lány, hogy amikor (belga) munkahelyén a kollégái megtudták, hogy a lány családja magyar, hitetlenkedve kérdezgették: De tényleg MINDENKI? Nem csodálom őket, Brüsszel a legkozmopolitább város, ahol valaha is jártam. Nem egyszer, hanem többször is előfordult, hogy a belvárosban angolul kellett megkérdeznünk az utat, ugyanis senki nem tudott franciául. Olyan is volt, hogy egy éjszakai buszon rajtam kívül egyvalaki utazott, az is a HVG-t olvasta!

Na ehhez képest ez itt nyelvi és kulturális sivatag. Itt mindenki franciául beszél, és a feketék, ázsiaiak, fejkendős muszlim nők is nagyon ritkák. A játszón vannak orosz és lengyel anyukák, Boni tavalyi csoporttársai közül három volt kétnyelvű, a második nyelv angol, spanyol és valamilyen arab nyelv volt. Idén mindegyik gyerek francia, ha jól látom/hallom. Magyar családod egyet ismerünk itt a városban, a volt kolléganőmet, de ők messzebb laknak és a gyerekek is nagyobbak, nem nagyon szoktunk összejárni.

Ebben a kontextusban nagyon fura volt, amikor Boni új ovónénije az év elején felkiáltott (miután megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélek), hogy nahát, neki is van egy magyar kolléganője!

Hittem is, meg nem is. A magyart gyakran keverik a lengyellel, bolgárral stb. meg aztán kizártnak tartottam, hogy Boni ovijában, ahova akkor már egy éve járt, dolgozzon egy magyar csaj – hogyhogy nem mondta eddig senki? Meg aztán ha magyar is, lehet, hogy második generációs magyar, azaz valójában francia. Na de száz szónak is egy a vége: lecsekkoltam (FB!), és a nő tényleg magyarnak tűnt, ráadásul nekem tetsző politikai tartalmakat osztott meg a falán, tehát még szimpi is. Mint később megtudtam, a Bonikékkal szomszédos teremben, félmunkaidőben dolgozik. Sajnos nem nagyon passzolnak a munkaidőink, mert amikor ő ott van, akkor én általában bent vagyok a mh-emen, de azért van némi átfedés, és így még szeptemberben bementem hozzá bemutatkozni.

Szóval tényleg az a helyzet, hogy Boni – aki itt csak tőlem hallja a magyart – közvetlen közelében dolgozik egy teljesen magyar nő. Reggelente be szoktam hozzá köszönni, néha berángatom Bonit is, bár ő az istennek nem akar meszólalni magyarul. Kicsit nehéz a dolog, mert kiscsoportosai vannak, tehát nem merem sokáig zavarni, beszélgetni csak úgy kutyafuttában tudunk. Mostanában azon gondolkodom, hogy elhívom egyszer munka után kávézni, de még nem mertem.

Két okból nem merem: először is, pont egy éve belefutottam egy ugyanilyen helyzetbe. A szolfézson az egyik (francia - mi más?) csoporttársam mesélte, hogy a csellótanára magyar, és a lány olyan lelkes volt, hogy össze is hozott minket. Úgyhogy egy őszi estén egyszer csak ott találtam magam a zenesuli előtt egy magyar csellótanárnővel, akivel lelkesen telefonszámot cseréltünk. Nos, egy év telt el azóta, és semelyikünk sem kereste a másikat. Nem mintha nem lett volna rokonszenves: az volt, sőt, még közös ismerősünk is akadt Budapestről. De nagyon természetellenesnek éreztem volna a helyzetet.. hívjam fel, csak azért mert ő is magyar? Passzírozzunk bele a rohanó életünkbe (ő egy másik városban lakik, két kamasz gyereke van) egy találkozót, és utána? Tartsuk a kapcsolatot, noha a régi barátnőimmel sem sikerül idő hiányában normálisan kapcsolatot tartani?

A másik ok meg az, hogy valójában égek a vágytól, hogy megtudjam, mit gondol egy magyar óvónő a francia oviról. Biztosan klasszisokkal többet tudna nekem mesélni, mint bármilyen vekerdys cikk vagy gyereknevelős portál. Ráadásul, mivel neki is nagyobb (már felnőtt) gyerekei vannak, ő már minden olyan (főleg nyelvi) kérdésre így vagy úgy de választ talált, amivel én most küzdök. Például a szavak betűzése, hogy csak egyet említsek. Szóval nem tudom, mennyire etikus valakit kávézni hívni csak azért, mert előre tudom, hogy segítségemre lehet.

Nézőpontváltás

Az államat, a számat és a nyakam vonalát a mamámtól örököltem. Egy bizonyos szemszögből, félprofilból, tökéletesen észrevehető a hasonlóság, főleg régi fotókon. Mindig is utáltam ezt a szemszögöt. Van egy fekete-fehér fénykép, amin kb. 8–10 éves lehettem: nyáron készült, egy csónakban ülök, rajtam nagy karimás fehér kalap, és pont úgy vagyok fordulva, hogy látszik ez a furcsa, családilag rámhagyományozódott, szabályosnak nem igazán mondható félprofil. Tökre utáltam ezt a fotót, és arra gondoltam, hogy ha nem fordultam volna el így, hanem mondjuk a kamerába néztem volna, milyen jó kis kép lehetett volna.

Boni is megörökölte ezt a vonást. Komolyan mondom, hogy már az UH látszott, hogy az én számat (és a mamám száját, és ki tudja hány felmenőmét) fogja örökölni. Születése óta rácsodálkozom egyébként, hogy milyen erősen ez az anyai ág dominál nála, nem csak a kinézetben, hanem a tulajdonságait tekintve is. (És még azt hittem, francia kisfiam lesz, haha!)

Na de szóval ezt a félprofilt, amit annyira utáltam saját magamban, egyszerűen szédületesen gyönyörűnek látom Boniban. A legjobban azokat a fotóit szeretem, amin látszik. Élőben agyonpuszilom ezt a tőlem örökölt állát és pofiját (kisebb korában a száját is). A világ legszebb, legmeghatóbb, legformásabb, legszabálytalanabb, legfinomabb félprofilja ez. Az egyik legeslegszebb vonása Boninak (a rengeteg közül).

De basszus, ha tudtam volna fiatalon, hogy ennyire szépnek lehet látni azt, amit én utáltam...! Hogy mennyire lehet szeretni ezt a bizonyos vonást, amit én legszívesebben kiretusáltam volna az összes fotóról!

Kár, hogy már nem élvezhetem ezt a megnyugvásos állapotot, ugyanis az idő múlása nagyon nem vált a fejem előnyére, és a mondott profil megereszkedett, az orr megnyúlt, toka teremtődött, az arc megkeményedett.. szóval sajna bottal üthetem ennek a szenzációsan gyönyörű vonásnak a nyomát...

„Vérségi kapcsolattal legitimizált örökös elégedetlenség”

A papám mondta nekem a múltkor:

– ... szóval nem tudom, mi lesz majd, ha Jonatán bölcsibe fog járni. Nem mond semmit, hogy hová megy vissza dolgozni, hogy mihez fog kezdeni... Nem mond nekem semmit, a saját lányom! Hát hogy lehet ez, a saját apjának!

Megállt a kezem a levegőben. Huh. Itt a kiváló alkalom. Mondjam? Ne mondjam? Konfrontálódjak? Vagy maradjak csendben, azaz ne mondjak semmit? (ahogy 42 éve?) De aztán folytatta a papám:

– Persze, nem mond semmit, mert nem akarja, hogy beledumáljak. (elgondolkodott) De hát a szülők már csak ilyenek. Nyilván beledumálnak. Jót akar az ember.

Na, még jó, hogy nem válaszoltam az ezek szerint költőinek szánt kérdésre! Hát hiszen tudja. Tudja, de jogosnak érzi a saját apám azt a lehetetlen, őrületbe kergető és állati felesleges szokását, hogy bármit, amit a két lánya tesz (vagy nem tesz) kommentálja, minősítse, bírálja és véleményezze. Tanácsokat osztogasson. Próféciai kijelentéseket tegyen. Összehasonlítson. Útbaigazítson. Régi hibákat felemlegessen. Azokból konklúziókat vonjon le. Még ha a jó szándék vezéreli is (nyilván), miért gondolja úgy, hogy élete végéig nevelnie kell a lányait? Csak mert a lányai? De hát már késő, így vagy úgy, de föl vagyunk nevelve. Majd ezt meg kell jegyeznem, akkorra, amikor Boni elköltözik...

Mentem én úgy haza idén nyárom a mamámmal a Dunakanyarból Budapestre, hogy szinte végig azon kesergett a kocsiban, hogy a húgom milyen kupis, hogy nem találja az egyik asztalát (ez mondjuk vicces.. hogyan lehet elveszteni egy asztalt? Jó, mondjuk AKKORA kupiban...), hogy baby-sitter vigyáz a gyerekre, amíg ők filmet néznek... Szomorú jelenet volt, ahogy ülünk a kocsiban, ő meg sorolja a húgom hibáit. Belegondoltam, hogy vajon rólam mit mondhat a hátam mögött. Mondjuk akkor már tényleg a hátam mögött tegye, engem nem érdekel a kritika.

Egyértelmű, hogy a húgomat sem érdekli a kritika, ezért sem meséli el, hogy mikor megy vissza dolgozni és hova. Szerintem ez világos, mint a nap. Az ember jobban szeret olyanokkal beszélgetni, akik meghallgatják, tudomásul veszik, regisztrálják a mondanivalóját, esetleg együttéreznek, ne adj' isten nevetnek, poénkodnak, de nem keresnek benne hibát, korrigálni- vagy kidobnivalót.

Hallo Papa-Tango-Charlie

A férjem egy első hallásra izgi időtöltésnek hódol: repülőgépet vezet. Engem kb. két hónapig érdekelt a dolog, utána rájöttem, hogy aki nem pilóta, hanem olyan mezei halandó, mint én, annak ez a hobbirepülés halálosan unalmas ügy (teljesen megértve és elfogadva ugyanakkor, hogy a fizikai, meteorológiai stb. vonzatai érdekesek a repülésnek, ami amúgy is az emberiség évezredes vágyálma volt). Először is az év nagy részében egy hideg hangárból kell kihúzni-vonni a kiszemelt gépet (ha más repülőgépek vannak előtte, azokat félretolni). Aztán várakozni, amíg a pilóta megtankolja. Aztán ez utóbbi rendszerint eltűnik valami iroda mélyében, hogy leadminisztrálja a repülést. Az ember elunja az életét a gép mellett, mire megjelenik, de még mindig van tennivaló, ellenőrizni kell, hogy minden OK a géppel.

Utána beszuszakoljuk magunkat a gépbe, ami úgy méretileg, mint a szaga alapján leginkább egy Trabantra emlékeztet, két hosszú szárnnyal az oldalán (teljesen hihetetlen, hogy egy ilyen tákolmány képes felszállni. Vagy hogy bármilyen tárgy képes felszállni.). Ha süt a nap, folyik rólunk a víz, ha a motor jár, nem halljuk egymás hangját. Ez idáig már minimum 25-30 perc kínszenvedés, pedig még föl sem szálltunk.

És most őszintén: föntről minden totál egyforma. Utak, autók, traktorok, mezők, kisvárosok. A tenger is kb. két percig érdekes, de oda csak ritkán megyünk. Az ember elnézelődik, megcsinálja az obligát fotókat, majd leszállunk ugyanoda, ahonnan indultunk, és ahol újabb gépmanőverezési és adminisztratív köröket kell futnia a pilótának. Ha más reptérre megyünk, az egész napos gyötrelem út, azzal a plusz nehézséggel, hogy a kisrepülőterek mindentől távol esnek, így ha várost akar nézni az ember, taxiba kell ülni - de akkor már praktikusabb lett volna kocsival menni.

Emiatt én már kb. 10 éve nem is ültem ilyen kisgépen, egészen a mai napig. Amióta Boni megvan, elkisérjük ugyan az apját, de lent várjuk meg: Boni vagy a használaton kívüli irányítótoronyban játszik a makettekkel, vagy kint szaladgál, vagy a többi pilótával kokettál. Ma krétával sínpályákat és leszállópályákat rajzoltunk a betonra, amikor Z. megkérdezte tőle, hogy lenne-e kedve repülni vele.

Azt hittem, nemet fog mondani. Két dologra tanítottuk meg, kiskora óta mondjuk neki: az egyik, hogy propellerhez soha, de SOHA ne nyúljon, még akkor sem, ha senki nincs a gépben (a másik az, hogy soha ne szálljon helikoptrre). A propellertől ezért annyira fél, mint ördög a szentelt víztől (jobb is).

Mégis azt válaszolta, hogy szívesen menne, és így ma volt a napja, hogy mindhárman megtettünk két rövid kört a repülőtér felett. Boni tök ügyes és szófogadó volt, nem félt (én igen), nézelődött, majd énekelgetett, és úgy tűnt, tetszik neki.

Na most ha esetleg rákapna az ízére, akkor tölthetem én is a szabadidőmet ilyen kis négyszemélyes gépekben, egyedül ugyanis nem engedem el őket (ha lezuhanna a gép, akkor én is zuhanjak velük) (amúgy nagyobb a valószínűsége, hogy hazafelé karambolozunk a kocsival, de akkor is).

Mókuskerék

Vannak ezek a borzasztó reggeli felkelések, amikor az ember szinte attól függetlenül hulla fáradt, hogy mikor feküdt le, hiszen krónikus kialvadtlanságban szenved úgy 10–20 éve. Alig látok az álomtól, fázom és minden egyes alkalommal tovább szeretnék aludni – ami pedig 7-ből mondjuk csak egyszer sikerül (ha sikerül): vasárnap, akkor is Z. fél óra múlva kirugdos az ágyból, hogy menjek már Bonival foglalkozni.

Pedig a kávészagú délelőttök tök jók! Ha már egyszer kivakartam magam az ágyból, baromira örülök, hogy egy teljes délelőtt áll a rendelkezésemre. Ezek a legjobb órák. A munkavégzés hatékony, a kedv pompás, a lelkesedés az egekben, ambiciózus és derűs tervek kovácsolódnak a napra. A délelőttök nem a pihenésről vagy az artisztikus alkotói önmegvalósításról szólnak, hanem az örömmel végzett munkáról, akár a melóban, akár otthon.

A hatékony fizikai vagy agyi megerőltetés után jól esik az ebéd. Ha fogalmazhatunk úgy, hogy kakaskukorékolásra ébredek, akkor pontban harangszóra már bizony a menzán ülök vagy az konyhában készítem a kaját. Tisztára, mint egy öregek otthonában.

De az az evés utáni ájult kajakóma! A reggeli kelésnél is klassziksokkal borzalmasabb. Nem is tudom, a hét melyik napján elviselhetőbb ilyenkor kornyadozni: amikor dolgozik az ember vagy amikor nem. A szem leragad, az agyra szürke köd száll, és valamilyen fiziológiai vagy biokémiai folyamatok miatt (nyilván az emésztésre tippel az ember) (bár ki tudja) az agyra is árnyék vetül: minden mindegy, az élet szar, úgyis a kipipálatlan teendőlistáimmal fognak egyszer eltemetni, most minek ez a sok reménytelen háztartási meg munkahelyi küzdelem az árral szemben. Tudom, hogy a gyerekek szervezete nem így működik, mert Boni ebéd után is ugyanolyan aktív, hangos, pörgős, dumálós, mint máskor. Sajnos az ebéd utáni alvásnak búcsút intettünk már... még nyáron rá tudtuk kényszeríteni (a meleg miatt jó is volt), most már egyszerűen nincs rá szüksége. Négy évesen 10 órányi alvásra van kalibrálva, szinte percre pontosan.

A délután már olyan kapkodós, be kéne fejezni a munkát vagy Bonival játszóterezünk (miközben be kéne fejezni a munkát). Visszajön az energia, ha nem is a reggeli mértékben. Imádom, hogy itt egy órával később sötétedik, és megértem, akik otthon el akarják törölni az óraátállítást (amit a hétvégén el kell majd tudnom magyarázni Boninak, mert állandóan azt figyeli, mikor lesz sötét.)

Az este finálészerűsen kapkodós. Az esti rutin sietős. Sötétedik. A cél az, hogy 20:30-kor kapcsoljuk le a villanyt Boni szobájában – kb. 10-ből 2–3x sikerül. Nem tudom, hogy lehetünk ilyen bénák.

A lefekvés előtti órákban a tettrekészség a reneszánszát éli. Eltűnik az enerváltság, a kapkodás, átveszi a helyüket annak a mélyen fekvő, biztos tudata, hogy ami most nem lesz elvégezve, az megint tolódik másnapra. Ugyanakkor van ebben valami kis ismeretlen lazaság is: kit érdekel! Legyen már valami privát, lappangó és megbízható kényeztetés is a napban. Egy blogbejegyzés. Fotók válogatása. Csetelés. Olvasás. Film. Az ember olyan nagylelkűen áldoz fel további félórákat a reggeli kelés és szenvedés oltárán. Vastag zokniban elmolyolás a lakásban, amit a skandinávok olyan ügyesen és akkora marketingérzékkel sajátítottak ki maguknak. Pakolás. Reggeli cuccok kikészítése. Aztán mi mindig azt mondogatjuk magunknak lefekvés előtt, hogy basszus miképp lehet, hogy aludni ennyire jó!

Négy év

Hát szóval van egy négy éves gyerekem, te jó ég! Négy éves ruhákat már akkor elkezdtem venni neki, amikor még nem volt két éves, ugyanis a szárítógépben összemennek, meg Boni egy kicsit amúgy is magasabb a konfekcióméretnél. Akkor még olyan messzinek tűnt az az idő, amikor lesz egyszer majd egy négy éves fiam, aki nem pelenkába pisil, akivel beszélgetni lehet, aki normálisan tud majd játszani, közlekedni, aludni... és itt van ez az idő is.

Apropó beszéd és játék. Éppen mostanában tettem pontot egy  több hetes dilemma végére, amikor is azon gondolkodtam, hogy most mi is legyen a C, E, G, H, J, S, Y és U betűkkel. Mondjam őket következetesen magyarul (cé, e, gé, há stb.), majd úgyis megtanulja, hogy kétféle szisztéma van, kétféle rendszer a két nyelv szavainak leírására? Vagy mondjam őket franciául (esz, ö, zsé, ás stb.), és inkább ne keverjem a kétféle jelölést, hiszen úgyis franciául fog megtanulni írni és olvasni először?

Furának tűnhet, hogy ezen én hetekig filóztam, de tényleg mindennapos problémáról van szó. Boni minden órában odajön hozzám, és kéri, hogy betűzzem le neki ezt vagy azt a szót, és körmöli, mint valami íródeák. Vagy kiolvastatja velem a körülöttünk lévő szavakat (Ilyen szempontból vannak ugye szerencsés és kevésbé szerencsés szavak, lásd Frakk vs. Phillips). Szóval döntenem kellett, és komolyan fontolgattam, hogy szakemberhez fordulok (tanítónő, logopédus), mert mi van, ha most teszem diszlexiássá a gyereket? De aztán végül úgy döntöttem, hogy franciául mondok minden betűt, aztán reménykedem, hogy ez majd így jó lesz. Amúgy sem annyira az összeolvasás, mint inkább az írás érdekli.

Az oviprobléma szerintem megoldódott. Noha Boni soha nem lesz az a gyerek, aki szívesebben megy oviba, minthogy itthon maradna (erre viszont vannak példáink!). Az elválás még mindig nehéz neki, de már csak a rend kedvéért sír, mostanában könny nélkül, tényleg csak amolyan műbalhét rendezve. A következő mondatán egy hétig röhögtünk (oviba érkezés után): – Mama, először vedd le a kabátomat, és majd utána sírok!

Amúgy is mostanában van az a korszaka, hogy teljes naívsággal és őszinteséggel mond halálosan cuki dolgokat. Egyszer pl. levették az egyik táblát a botanikus kertben (még mindig tart a táblamánia) és Boni izgatottan mutatott a hűlt helyére, majd mondta: – Mama, nem létezik!! Vagy amikor bújócskázunk, és közli velünk, hogy most a papa számol, és mi bújunk el a nagy fa mögé. Vagy amikor az egyik padot rendszeresen úgy hívja, hogy az a Louise konyhája (mert ott szoktak „sütit” sütni Louise-zal. Az a kislány meg tök természetesen szokta sorolni, hogy mi kell a sütibe: lisz, cukor, parmezán, limonádé..).

Valahogy az (is) foglalkoztatja mostanában, hogy egyszer neki majd lesz egy kisfia. Gyakran meséli, hogy mi mindent fog csinálni a kisfiával. Egyszer gondterhelten hozzám fordult, és elmagyarázta, hogy még nem tudja, hogyan fogják hívni a kisfiát. Arra is kíváncsi, hogy akkor az ő kisfia most hol fog lakni? Azt szeretné, hogy itt, ebben a lakásban lakjon velünk ő is, meg a kisfia is. Egyszer pont a jövendőbeli kisfiáról beszélgettünk, mielőtt lekapcsoltam volna nála a villanyt és kijöttem volna a szobájából. Az ajtóban voltam már, amikor utánam szólt:

– Mama! És nagyon fogom majd szeretni!

MILF

Jaj, hogy is mondjam. Bajom van a fenti divatos betűszóval, és ez a mostani #metoo kapcsán akkor elmondom.

Előrebocsátom, hogy én vagyok az, aki legszívesebben a „kötelező” munkahelyi flörtölést is betiltaná (kivéve ha mindkét fél akarja, nyilván). Egyszerűen senki sincs olyan pozícióban a munkahelyén, hogy mint a magánéletben, simán elküdhesse a fenébe a rossz ízlésű, szexista célzásokat, vastag poénokat röhögve sütögető pasikat. Szerencsére főnökeim soha nem voltak ennyire alpáriak, kollégák viszont igen. Az ember (én) viszont nem szeretne (-ék) botrányt egy-egy hülye beszólás miatt, ezért inkább jó pofát vág, nevet, utólag szégyelli magát, viszont sajna soha, de soha nem ül le megbeszélni, elmondani, tiszta vizet önteni a pohárba. Pedig kéne. Na mindegy, zárójel bezárva. Hátha most elindul valami.

A MILF kifejezés viszont elképeszt, főleg, hogy nők is használják – büszkén, ráadásul. OK, ki nem szeretne ún. jó nőnek számítani. Szerintem majdnem mindenki, nem? Én legalábbis igen, különben mackónadrágban mennék a játszóra. Na de a jó nő és a jó nő, akit legszívesebben jól megdugnék között óriási nagy a különbség, szerintem. Bár lehet, hogy ez csak szavakon lovagolás, nem tudom. De az is lehet, hogy itt van az a bizonyos hajszálvékony választóvonal az ízléstelenség és a kulturált kifejezésforma között. Mindenesetre ha egy nő, mint én, felháborodik a második bekezdésben vázolt primitív és szexista (ágyra, cicire, puncira stb. vonatkozó) gusztálkodó kijelentéseken, akkor a nőket tárgyiasító, rájuk kizárólag szexuális célpontként tekintő és megalázó MILF szón is ugyanúgy fel kell háborodnia.

Nálatok mekkora a kupi a gyerekszobában?

Egy átlagos hétvége után ez milyennek számít? Mondjuk egy 0–5-ig terjedő skálán? Gáz? Elmegy? Normális?

Mert nálunk ez mostanában mindennapos, viszont a gusztusunkhoz képest kezd elfogadhatatlanná válni. Főleg úgy, hogy a játékok nagy része a pincében van, tehát a rendbontó matéria kevés. Én azt jól értem, hogy egy lassan 4 éves gyerek a semmiből is  két perc alatt őrült nagy felfordulást tud csinálni. Az viszont felfoghatatlan, hogy nem zavarja. Ha néha rendet rakunk, akor szívesen utánam ismétli, hogy így mennyivel jobb, szebb, átláthatóbb a szoba, de szerintem nincs róla meggyőződve. Semmi de semmi rendszeretet nem tudok nála felfedezni. Nem mondom, hogy kifejezetten élvezi a káoszt, de elvan benne. Rendet rakni viszont valóban utál, forgalja a szemeit, sóhajtozik (Mama, c'est nehéz!), és tényleg szar ügy nála pakolni, tudván, hogy 1-2 óráig tart a rend. Pedig jó példával járunk előtte, nem kupis a lakás (bár ő szívesen tenne ellene), az oviban minden foglalkozás után saját kezűleg elpakolnak (állítólag még élvezik is!).

Tercier szektor

Kétszer megyek át a városon, ahol dolgozom. A buszról vizsgálom az embereket vagy bámulok kifelé a reggeli vagy az esti csúcsforgalomra. Nők sminkben, csinosan, csomagokkal; pasik sötétkék tónusú és olyan egykaptafára készült öltönyben. Dumálnak, vagy lóg a fülükből a telefon. Mindenki irodába siet. Mármint nem siet, mert nagy a dugó, döcög a busz, be van állva a forgalom, csak a biciklisek suhannak. És ha pasik ülnek rajta, az tök vicces, mert lebeg a nyakkendőjük, és sisakot hordanak az öltönyhöz.

Olyanok vagyunk mint a hangyák: mindenki mindennap ugyanazt a betanult útvonalat teszi meg a buszmegállótól az irodáig. Jólnevelten, egyidőben, kicsit álmosan. Ha kinézek az ablakon, azt látom, hogy az autókban egy-egy ember, hátul gyerekülések, gondolom először mindenki lerakra a gyerekeket, aztán megy be a büróba. Belépőkártyák lógnak jól szituált nyakakon, laptopok utaznak európai zászós kistáskákban. Megyünk a helyünkre, hogy számítógépek mögött és értekezleteken ülve ledolgozzuk a nyolc óránkat.

Ilyenkor gondolok a fölművesekre, gazdákra, állattenyésztőkre, akiknek a munkája életbevágóan fontos. És konkrét. Kézzelfogható. Tej, kenyér, gyülölcs, hús. Nem ám munkacsoportokról, félidős értékelésekről, jelentésekről, munkadokumentumokról, délben a menzára lecsődülésről, kollégákkal kedélyesen kávézgatásokról, folyosói pletykákról, titkársági perpatvarról szól az életük. Biztos idealizálok, ilyenkor reggel répát szeretnék ültetni, időjárást figyelni, szőlőt szüretelni.

Aztán este még egyszer átmegyek a városon, de ilyenkor már nagyon vegyes a buszbéli kép. Nem csak az öltönyös hangyák, hanem gimisek és ún. fura alakok is a buszon ülnek: ők azok, akiket nem tudok hová besorolni. (Marginálisok? Építőmunkások? Munkanélküliek?) Van egy olyan rész, ahol a busz nagyot kanyarodik és jobbról rá lehet látni egy nagyablakú irodaházra. Olyan egy-egy ablak mint egy fénykép. Mikor kint már sötétedik, jól meg lehet figyelni az ablakokban az embereket, aki élőképet alkotnak: öltönyös pasi az ajtófélfához támaszkodva kávézik, kollégák együtt bámulják a képernyőt, csoportosulás a nyomtatónál, takarítónő üríti a kukákat stb.

Ha belegondolok, hogy ezek egész nap és egész évben ezt csinálják, aztán pedig fölülnek a buszra és fáradtan hazazötyögnek, akkor megint elfog valami homályos vágyakozás, hogy répát ültessek, gyerekeket tanítsak, kecskét fejjek és szőlőt préseljek valami világ végi tanyán, összhangaban a természet, az időjárás és az évszakok törvényeivel. Aztán gyorsan visszakozom, hiszen azt a kecskét minden nap meg kellene fejni, hogy megyünk akkor városnézni, meg utazni, meg világot látni?

Jó, akkor inkább valami önkifejezésre vágyom inkább, művészetre! Hiányzik ebből a városból a bohém báj, itt minden olyan megcsinált, drága, funkcionális. Itt nincsenek művészek, szabadgondolkodók, előremutatók.

De nem jó, a művészlét is olyan esetleges, nem kifizetődő, bizonytalan, hogy nevelnék fel egy gyereket abból, hogy művészi ötleteim vannak?  Ja, amúgy pedig nincsenek, én csak itt eljátszom a gondolattal. És mindig oda lyukadok ki, hogy ez az alkalmazotti, jól fizetett, életfogytiglanos létforma, amely lehetővé teszi (sőt, megköveteli) a gitárórákat, a sok szabadidőt, a többnyelvűséget ebben az Európa középtáján elhelyezkedő városban, szóval ez az egész életforma szinte nekem lett kitalálva. A tollat-klaviatúrát letéve még mindig van időm az önkifejezésre, a művészetek élvezetére, időnként a kézzelfogható dolgok létrehozására, a Föld szeretetére (kivéve, ha esik). Nem ideális helyzet, hangya vagyok a hangyabolyban, de komolyan mondom, ez annyira praktikus. Még röhögni is lehet rajta, reggelente vagy esténként a buszon.

Egy geopolitikai kérdés, amire SOHA nem kaptam még kielégítő választ

Volt ez a spanyol örökösödési háború a 18. század elején, amikor mind az osztrákok, mind a franciák maguknak követelték a spanyol trónt. Az épp uralkodó (osztrák) Habsburgok és a Bourbonok egyaránt fel tudtak mutatni olyan rokoni szálakat, amelynek köszönhetően jogosan pályáztak a megüresedő spanyol trónra, azaz egy hatalmas európai és számos tengerentúli területre. A háború évekig eltartott, az angolok és a hollandok is beavatkoztak, hiszen nem volt nekik sem mindegy, hogy Franciaország erősödik-e meg vagy Ausztria.

Végül a háborúskodás után egy olyan diplomáciai öszvérmegoldás született, hogy XIV. Lajos unokája kapta meg a trónt, de kikötötték, hogy a spanyol területeket soha nem egyesítheti Franciaországgal. A ma uralkodó spanyol király is ennek a Bourbon-háznak a leszármazottja.

És mindez azért, mert a spanyol uralkodó, II. Károly örökös nélkül halt meg! Emiatt estek egymásnak Európa nagyhatalmai és háborúztak évekig (még a Rákóczi-szabadságharc is ennek köszönhetően robbant ki).

Na most, kérdem én, nem lett volna egyszerűbb becsempészni egy icipici csecsemőt abba a királyi lakosztályba?! Nem tudták volna elhitetni a külvilággal, hogy a feleség várandós, majd lefizetni a dokit, bábát, és szerezni valahonnan egy gyereket?! Na ne már, hogy egy gyereken múlott országok sorsa? Amikor születésszabályozás és abortusz híján gondolom halmokban áltak az utcára kirakott árva kisbabák?

(Vagy lehet hogy túl sok sorozatokat néztem?)

Z. azt mondja, hogy szerinte a királyok mind meg voltak róla győződve, hogy Isten leszármazottai, ezért semmi szín alatt nem szerettek volna egy másmilyen (világi) gyereket. De most nem azért: melyik férfi tudta tutira megmondani anno, hogy a gyerekének valóban ő a biológiai apja?

Vagy az a kirányné, II. Károly nője, miért nem állt össze valami inassal és csinált az országnak egy kis uralkodót??

Mi hiányzik?

Egyre jobban hiányzik az életemből az utazás. Nem tudom, hogyan lehetne belepasszírozni a mindennapjainkba úgy, hogy azért Magyaorországon is töltsünk időt, meg a Franciaorgszágban mindenfelé élő rokonokhoz is eljussunk időnként. Mert most az utazást úgy értem, hogy új helyeket fölfedezni, várost nézni, kirándulni, kötetlenül időt eltölteni – amiket Boni életkora miatt sem nagyon tuduk megvalósítani. Idén nyáron el kellett volna utaznunk az óceán partjára Z. nagyfiához. Egyikőnk sem szereti a tengerpartot (nyáron meg pláne nem), de úgy gondoltuk, Boninak jó lenne a tengert (azt a sok homokot!) meg a rokonait látnia. Végül azt figyelembe véve, hogy mennyire jól elvan a szüleim kertjében egy söprűvel meg egy vödör vízzel, plusz belekalkulálva a 2000 km-t, ami a helytől elválasztott minket (brrrrr), nem mentünk sehová.

De most már jó lenne picit kimozdulni...főleg Anglia és Skócia jut az eszembe ilyenkor, mint célállomás, vagy Németország északi része, Lipcse, Hamburg. Amerika! Aztán persze nem tudom, hogyan lehetne belekalkulálni az életünkbe, lenne-e annyi szabim, kellene-e közelharcot vívni a kollégáimmal (rémes ez az egyeztetés), végül pedig: nem luxus-e úgy elutazni valahová, hogy a gyerek esetleg ne is emlékezzen rá később, vagy ad absurdum ne is élvezze?

Addig is marad Budapest, meg a szokásos francia városok. Nem panaszkodom, ez is tök jó, legalább kimozdulunk egy kicsit, de azért várom azt az időt, amikor újra csavaroghatunk kedvünkre.

A másik hiányzó tevékenység pedig a sport. Ez már bonyolultabb dolog. A reumám miatt az elmúlt évben alig sportoltam: párszor voltam usziban, utána napokig bicegtem, és jól emlékszem még a tavalyi síszünetre, amikor egy délutánon keresztül síeltem. Isteni volt, csakhogy utána két napig nem bírtam lábra állni! Sétálni meg kismotor után fukorászni még tudok, szoktam is, de másnap azt is megérzem.

A reumatológusom erre nemrég azt mondta, hogy ez így nem mehet tovább, maga meg fog bolondulni! És tényleg, baromira hiányzik a sport, löttyedt és puhány vagyok, rettenetes. Amit viszont javasol, az nem nagyon tetszik. Egy eléggé új (15-20 éves asszem) (szemben a száz éve ismert gyulladáscsökkentővel, amit most szedek) terápiát, ami kórházakba járkálást, havi vérvételeket, odafigyelést jelentene. Tudom egyébként, hogy hosszútávon ezt az új cuccot nem kerülhetem el, de régebben úgy gondoltam, a ki-tudja-milyen mellékhatások miatt majd 50–60 évesen kezdem el... de most? és csak azért, mert nem tudok sportolni? Jaj, nem tudom. Ezt nagyon meg kell még gondolnom. A doki mindenesetre elkezdte a terápiához szükséges összes vizsgálatot, állítólag az átfutási idő kb. 2 év. Marha drága dolog, külön kell engedélyeztetni, szörnyű, tisztára olyan, mintha valami komoly problémám lenne. Pedig csak a sport.

Small talk

A gyerek szociális életét a férjem tartja kézben.

Ez volt a harmadik nyár, amit ebben a városban töltünk. Az első két nyáron szinte csak én hoztam-vittem Bonit a játszótérre, ami amúgy egy botanikus kert, fákkal, tavakkal, sétányokkal. Jól elmolyoltam a szép környezetben a gyerekkel, nem kellett senkihez sem szólnom, ha nem akartam.

Ez a tavasz és az a nyár viszont tök más volt, Boni megnőtt. Úton-útfélen ovis csoporttársakba botlunk. A botanikus kert ma már egy találkozási pont, egy szocializációs színtér és egy kommunikációs platform számunkra, egy hely, ahol felnőttel, gyerekkel egyaránt történik valami. Most már nem lehet elsunnyogni egy-egy homokozást vagy motorozást, mert tele van a hely ismerőssel. Az a minimum, hogy az ember odaköszön, de illik megállni és elbeszélgetni egy kicsit – és ez az, amiben én halál béna vagyok, és amiben a férjem szuper.

Ahhoz hasonlítható egy picit, mint amikor az ember svédasztalos állófogadáson vesz részt, és azt kell mérlegelnie, hogy melyik embercsoporthoz csatlakozzék. És pont annyi időre, hogy ne tűnjön se bunkónak, de ne ragadjon se le túlságosan egyvalakinél. Közben pedig közhelymentesen és semlegesen próbál érdekes témákról beszélgetni. Vannak emberek, akik ilyen helyzetben brillíroznak, és a lehető legtermészetesebben csapódnak, feltűnésmentesen váltanak, közben pedig vagányak, lazák, vidámak, poénosak, életművészek.

Én viszont soha nem voltam ilyen! Tök szívesen elbeszélgetek (szinte) bárkivel komoly témákról, célzottan, hosszan, kivesézve. De lebénít, ha nem tudom előre, hogy az illetővel 5 percig vagy fél óráig fogunk-e beszélgetni, hogy fog-e csatlakozni valaki más hozzánk, és hogy utána fél évig nem látom az illetőt vagy már másnap megint összefutunk. Ráadásul a játszón fél szemmel mindenki a saját gyerekét nézni, akik simán lehet, hogy összevesznek valamit (és tegyen az ember olyankor igazságot..), de talán még ez a jobb verzió, mert a rosszabb az, ha nem is játszanak egymással.

És akkor még itt van a magázódás-tegeződés. Egy rémálom! Franciaországban alap a magázódás, ami magyar füllel minden, csak nem természetes. Az emberek egy részével szerencsére átváltottunk a tegezésre, a másikkal nem. Na most akkor az ember ezt jegyezze meg! (úgy, hogy visszamagázni valakit tegezés után halál bunkóság) És vajon az illető emlékszik-e, hogy összetegeződtünk?!

Szóval ilyen komplex és soktényezős dolog nekem a játszóterezés. Szoktam is mondani Z-nek, hogy néha ez komolyan kínszenvedés: noha szinte az összes szülő szimpi, soha nem tudom, ki lesz ott, akar-e majd Boni annak a gyerekével játszani, miről beszéljek, ami a személytelennek és az érdekesnek a megfelelő ötvözete, üljek-e oda az adott szülő mellé (de mi van, ha ismeretlennel beszélget?), és mi legyen, ha két vagy több különböző helyen ül már ismerős...? Jaj, egyszerűbb volt anno inkább a homokozóba ülni és autópályát építeni!

A férjem nem érti a problémámat. Legyek laza és természetes, majd kialakul – mondja, és lelkesen sms-ezik más apukákkal, hogy ki mikor megy le, beszélget politikáról vagy irodalomról a csúszda mellett, és valahogy tényleg olyan laza és természetes. A gyerekeket mágnesként vonzza, rendszeresen felül a kisvonatra Bonival és egy-két ovis csoporttárssal, kapja elő a fertőtlenítő spray-t, ha egy kisgyerek elesik, ugyanakkor soha nem tolakodó, soha nem esik túlzásokba. Mestere a csak-úgy-odavetett-poénos-megjegyzéseknek, amelyeken én percekig gondolkodhatnék, talán akkor sem jutna eszembe.

Azt hiszem, hogy a feladat nekem annyira nehéz (ráadásul itt van még a nyelv is, ami nekem nem anyanyelvem; előfordul, hogy dolgokat néha félreértek) (és Bonival meg magyarul beszélek), hogy én nem járnék már olyan sokszor a játszóra. Még szerencse, hogy az apja nem ilyen. Neki köszönhető, hogy Boninak lettek kis barátai a játszón.

Három hasznos és praktikus jó tanács

Most nem elvont világértelmezési intelmekre gondolok, hanem kézzelfogható konkrétumokra. Három olyan kipróbált és bevált gyakorlatra, amely nélkül bonyolultabb lenne az életem. Nem nagy dolgok ezek, de baromi hasznosak a mindennapokban.

1) Az első tanácsot a papámtól kaptuk a húgommal. Mivel szülői szájból hangzott el, inkább parancsnak véltük és nagy szemforgatások közepette vettük tudomásul, majd titokban röhögtünk rajta. Ma már bezzeg mindketten tartjuk magunkat a tanultakhoz, amely úgy hangzott, hogy egy fényképen mindig legyen rajta a láb teljes hosszában. Gyorsan hozzáteszem: persze nem portrékról, hanem egész alakos fotókról van szó. Olyankor, amikor a fotós az embert a maga teljes valójában szeretné ábrázolni, mondjuk háttérben a budai várral vagy a Taj Mahallal stb. Nos, ilyenkor iszonyú béna, ha a lábfej lemarad! És pedig hány és hány olyan fényképpel találkozom, amin az ifjú pár/násznép/egész család az aranymetszésben ugyan, de lábfej nélkül pózol.

2) A második tanácsot egy munkahelyi képzésen kaptam és az internetes kereséssel kapcsolatos, amiben, minden szerénységem ellenére vérprofinak gondolom magam. Többek között e tanács jóvoltából. Arról van szó, hogy hogyan lehet egy konkrét portálon/oldalakon/nyelveken belül keresgélni. Például ha a flamenco szóra akarok rákeresni, de csak spanyol találatokat kapok, noha én magyarul akarok róla olvasni, akkor azt kell beírni: „flamenco site:.hu” (ha pedig fordítva, akkor: „flamenco site:.es”). Ugyanígy, ha mondjuk ebben a blogban akarok keresgélni, tegyük fel azt a posztot szeretném elolvasni, amiben a Nem harap a spenót! c. könyvről írtam, akkor azt így lehet megtalálni: „Pamela Druckerman site:altatnietetni.blogspot.com”. Én ezt a funkciót nagyon sokat használom, néha egy kattintással, szótár nélkül szeretném eldönteni pl, hogy melyik nyelven adresse v. address, passeport v. passport a cím/útlevél.

3) Profinak ugyan nem mondom magam a párhuzamos parkolásban, de mióta az egyik kollégámtól hallottam, hogy tulajdonképpen mire is kell figyelni, azóta elég jó a sikeres parkolási rátám. Nem tudom, ki hogyan tanulta, nekem azt mondták az autósuliban, hogy ha mondjuk én ülök a sárga kocsiban (ld. kép), akkor a hátsó, fehér autóhoz viszonyítsak, és mindig azt figyeljem, hogy hozzá képes hogyan állok. Ez a kollégám pedig azt tanácsolta, hogy mindig az előttünk lévő (a képen a zöld) autó oldalát nézzem. Azt javasolta, és nekem ez tökéletesen be is vált, hogy a lehető legszorosabban próbáljam követni a (zöld) autó hátuljának az ívét (pirossal jelölve), és akkor könnyen be tudok állni.


Nektek vannak ilyen aranyat érő, jól bevált praktikáitok?

Mesedömping

Na, ez bizonyos tekintetben olyan, mint a szoptatás anno. Valamikor tavasszal kezdődött, amikor egy esti kínszenvedős fogmosásnál elmeséltem Boninak azt, amit a mamám mondott pár perccel azelőtt a telefonon: hogy darazsak fészkeltek be a házuk cserepei közé, és ki kellett hívni egy embert a faluból, hogy leszedje a fészket.

Hát komolyan, TÁTOTT szájjal hallgatta. Simán meg tudtam mosni a fogát! Aztán elismételtette mégegyszer, majd mégegyszer. Közben a darázsfamília tagjainak nevet adtam. Elköltöztek egy áfonyabokor ágára. Amelynek a tövében már lakott egy süni, a Henrik. Aztán a három darázsgyerek mindenféle kalandokba keveredett: egyszer az egyiknek eltörött a szárnya, orvoshoz kellett vinni, egy szarvasbogárhoz. Aztán ellátogattak a Vasúttörténeti Parkba, ahol fölültek egy vonatra. Majd egy kutya orrába csíptek, aki később jó barátjuk lett (a Tóni). Egyik éjjel elmentek csillagokat nézni, ahol találkoztak a szúnyogokkal. A szúnyogok épp olyan házat kerestek, ahová be tudnak lopózni, és meg tudják csípni az alvó gyerekeket. Aztán volt vihar is. Meg kikeltek a földből a cserebogarak, és meg akarták támadni az áfonyabokrot. Lett egy szomszédjuk, a hárompettyes katica és a szülei. Lekvárt főztek. Veszekedtek, kibékültek, kölcsönadták egymásnak a játékaikat stb., stb.

És ez a folytatásos Darázsmese segít minket át egy csomó nehézségen, úgymint a reggeli kelés, az oviba indulás, vagy akármelyik hiszti, rosszkedv vagy lustaság. Ilyen szempontból hasonlítható a szoptatáshoz, annak volt ilyen megnyugtató varázsereje. Elég csak azt kimondani, hogy Hol tartottunk a Darázsmesékben?, és Boni elhallgat, megnyugszik, leül és a szemét tágra nyitva issza a szavaimat.

A szavaimat, amelyek nem jönnek nagyon könnyedén, sajnos. Sőt, az az izagság, hogy szörnyen nehezen megy nekem ez a fejből mesélés. Esténként előfordul, hogy ihlet után kutatok a neten, és gyakran eléggé bugyuta történetet kanyarintok, minden csattanó vagy tanulság nélkül. De ami egészen elképesztő, az az, hogy Boninak szinte teljesen mindegy. A leglaposabb és leghétköznapibb szorit is kinyilatkoztatásként hallgatja, a legnyomibb történet közben is, ha megállok mondjuk levegőt venni, izgatottan sürget, hogy Iden? Iden? És utána?

Mostanában a három darázsgyerek bogároviba jár, ahol egy pillangó az óvőnő, és legyek, pókok meg muslicák a gyerekek. Az egyik darázs természetesen mindig sír a búcsúzásnál, mert még egy kicsit szomorú, hogy el kell válni a mamájától. Nem tudom, mit remélek, talán hogy enyhítem egy kicsit a szorongását, vagy hogy konkrétumokat kezd el mesélni az oviról. (Még tavaly volt egy ilyen próbálkozásom, akkor báboztam neki, azt remélve, hogy kiszedhetem belőle, hogy mi bántja.)

Velem egy időben, de tőlem függetlenül (hiszen fogalma sincs, hogy mit mondok Boninak*) az apja is elkezdte ezt a mesedömpinget. Papagájokról, vonatokról, elefántokról. De ő annyira ügyes! Kérdezgetem, hogy honnan veszi ezeket a rövid, de csattanós meséket, erre mindig azt válaszolja: hát azt mondom, ami éppen eszembe jut!

* Ez azért OLYAN durva.

Egy Oscardíj-várományos

1. jelenet: A hattyú halála

Helyszín: az ovi folyosója. Szereplők: két kétségbeesett szülő, egy magából kikelve síró kisgyerek és különböző korú statiszták.

Időpont: 8:40 (most már későn megyünk, hogy ne zavarjuk meg az intézmény nyugalmát).

Történet: az ígéretes színészpalánta elcsukló hangon zokog a kemény szívű szülőknek, akik ahelyett, hogy kivették volna az oktatási rendszerből, és maguk is fizetés nélküli szabira mentek volna, hogy otthon tudják nevelni egy szem kisfiukat (amin egy fél pillanat erejéig valóban elgondolkodtak), arra kényszerítik a gyereket, hogy önállóan bemenjen a csoportterembe.

2. jelenet: Az átvert szülők

Helyszín: az ovi előtt. Szereplők: a két megszeppent, majd megdöbbent szülő és egy példamutatóan, zavartalanul rajzoló kisgyerek.

Időpont: 8:42

Történet: a két szülő kúszva-mászva az ablak elé lopózik, ahol valami véletlen folytán nincs lehúzva a redőny. Azt szeretnék látni, hogy a síró kisfiút vigasztalja-e valaki, vagy magára hagyták-e? Nem hisznek a szemüknek. Az esemény megörökítésére előkerül egy telefon is.

Na várjatok, nagyítom, hogy mit fotóztunk:

Két perccel azután, hogy a síró-kapálózó gyereket szinte belöktük (nincs rá jobb szó) a terembe, és utána az óvónő mintegy behúzta (különben kiszaladt volna), szóval két percre rá ez a gyerek már vígan ült az asztalnál és rajzolt.

Na de viccet félretéve. Noha a komédia valószínűleg nekünk szól, és Boni nem érezheti magát olyan nagyon rosszul az oviban, ettől függetlenül el tudom képzelni, hogy az elválás még mindig gond neki (noha nem akkora, mit ahogyan ő azt mutatja). Itthon folyamatosan ovisat akar játszani, és gyakran beszél arról is, hogy először kopogni kell, majd egyedül kell bemenni a terembe, ahová a szülők nem jöhetnek. Amikor kérdezem, hogy késznek érzi-e magát arra, hogy ő is bekopogjon, és sírás nélkül bemenjem (=ahogy a többi gyerek csinálja), mindig azt válaszolja, hogy nem, neki ehhez segítség kell.

Volt szülői értekezlet is. Az óvónő kifejezetten szimpatikus, szerintem jól jártunk a cserével – én legalábbis. A tavalyi nő professzionális, ám unszimpi volt, ez az idei sokkal jobb benyomást tett rám. A rendszer, hát, az meg olyan, amilyen, azaz baromi merev és poroszos.

Boni és a zöldségek

Ezt valahol nagyon elrontottuk, mert Boni a zöldségekkel pont ugyanolyan viszonyban áll, mint ahogy én azt a totálisan elkényeztetett finnyás kiskölykökről gondoltam: nem eszi meg őket! Sejtem is, hogy mi volt a baj: évekig, talán két évig is mindent pürésítettem neki, nem érdekelt, hogy nem akart darabosat enni. Talán ez volt a hiba, talán nem kellett volna.

Mert most ott tartunk, hogy kétnaponta még mindig készítek neki valamilyen pürét, amit sok sajttal és kenyérrel úgy-ahogy megeszik. Ez a rendes zöldségadagja. Általában répa, édesburgonya, póréhagyma, lencse, édeskömény, sütőtök stb. az alapjuk. De ha brokkoliból vagy a karfiolból készítem, akkor már trükközni kell, hogy ne nagyon érződjön az ízük. A céklát akkor utálta meg egy életre, amikor kétszer is céklapüré után lett beteg (teljesen véletlenül amúgy, semmi köze nem volt a céklához). Ezenkívül amit még megeszik, az a reszeltrépa-saláta vinaigrette öntettel és a krumplipüré.

Minden más zöldségre csak fintorog. Egyszer erőszakkal próbáltam vele lenyeletni egy kanál zöldbabot (hogy legalább kóstolja meg!) – majdnem kihányta. Életében nem kóstolt még szerintem uborkát, kukoricát vagy paprikát de kijelentette, hogy azt ő nem szereti. Paradicsomot már evett, volt, hogy ízlett is neki, de köszöni, ő nem kér belőle. A petrezselymet mindenhonnan kihalássza és a tányér szélére tolja. Komolyan, rossz nézni, annyira válogatós. Hiába megyünk a piacra együtt, hiába ajánlom föl neki, hogy válasszon ő zöldséget a kedvére, megfőzzük együtt – nem érdekli. A menzáról már kaptunk kézen-közön olyan híreket, hogy a gyerek egy szelet kenyeret evett csak. Sőt, amikor felolvasom neki este a másnapi menüt, már sorolja is, hogy mit nem fog kérni – tulajdonképpen csak a húst, a sajtot, a rizst meg a tésztát eszi meg önszántából. Ja, és majdnem elfelejtettem! az édességet.

Szóval ezt elcsesztük, de megmondom őszintén, nem csinálunk belőle nagy ügyet, több okból. Először is, a gyümölcsöket szereti, így a napi rost- és vitaminadagja azért megvan. Másodszor, én ugyanilyen voltam, sőt, talán rosszabb, én szinte semmit nem ettem meg. Még emlékszem is, hogy mennyire szörnyű volt, amikor tukmáltak, tömtek, prédikáltak, meg amikor fél délutánokat ültem az ebéd felett, mert nem állhattam föl, amíg be nem fejezem. Lehet, hogy már én is ilyen elkényeztetett voltam? A családi legendáriumban szerepel egy unokatesó, akinek még a húslevest is meg kellett cukrozni, hogy megegye... (ma teljesen normális nő).

Aztán meg próbálom szem elől tartani, hogy az evés elsősorban élvezet, nem pedig nyűglődés. Nehogy úgy üljön le az asztalhoz, hogy már előre attól fél, mit fogok vele lenyeletni vagy hogy megint veszekedni fogunk vele. Ami sajnos előfordul, mert kötélből kellene lennie az idegeinknek, amikor kóstolás nélkül utasít el valamit vagy amikor kiköpködi a kaját... mert őszintén mondom, nem fözök én rosszul!

Úgyhogy most nincs más tennivalónk, mint várni, hogy lecsengjen ez a korszak. A jelszónk: nem harap a spenót!

Karantén

Tegnap egy olyan speckó futurisztikus orvosi vizsgálaton voltam, amely során reggel intravénásan radioaktív anyagot kaptam, és délben pedig egyszerűen csak átvilágítottak! (a kettő között pedig a könyvemet olvastam a büfében. Mivel tudtam, hogy hosszú ideig tart az egész, három könyvvel mentem) Viszont utána 24 óráig én magam is radioaktívan sugároztam, ami azt jelentette, hogy (az orvost idézem) ne nagyon ölelgessem a kisfiamat.

A férjem olvasatában ez mást jelentett. A lehető összes óvintézkedést meghozta, kb. mintha egy fukusimai reaktorral kellene együtt élnie. Szinte alig találkoztunk a lakásban, még az ebédemet is a dolgozószobában költöttem el. A vendégWC-t kellett használnom, majd el lettem küldve az IKEA-ba, ahol én soha ilyen részletességgel még nem böngésztem át a konyharészleget, sőt még vacsorára is maradtam (és közben olvasgattam).

Fektetésre értem haza, csak messziről dobtam Boninak egy puszit. Z. a kanapén aludt, és reggel... isteni sokáig hagytak aludni! Hát komolyan, tök jól kipihentem magam.

A kör négyszögesítésére tett tiszteletreméltó kísérlet

Beiratkoztam a zenesuliba – és itt most nem a zenesulin, hanem a beiratkozáson van a hangsúly. Milyen bonyolult folyamat, te jó ég!

Eleve amikor ideköltöztünk és felkerestem az iskolát, az orrom alá dugtak egy papírt. Négy gitártanár neve állt a papíron. Azt mondták, válasszak először tanárt, majd utána mondják az időpontokat. Fordítva nem lehetett! Négy ismeretlen név közül kellett választanom. Segítséget nem adtak. A neten nem volt róluk semmi. Úgyhogy isten bizony kilőttem Jean-Michelt (mert hogy biztos idős vaskalapos), Jérôme-ot (biztos kis fiatal nyikhaj) és Emmanuelle-t (itt nemi diszkriminációhoz folyamodtam), és választottam Pablo-t, gondolván, hogy spanyol az illető.

Végülis tök jól sült el ez a választás: Pablo szuper tanár, és noha nem spanyol, hanem argentin, nagyon szimpi is. (Amúgy meg egy évvel később a férjem beiratkozott Jean-Michelhez. Ő is tök szimpi állítólag.) Mivel 20–40 perces magánórákról van szó, minden év elején el kell dönteni, hogy ki mikor járjon. Na ez volt tegnap. A demokrácia jegyében és figyelembe véve az egyes családok diszponibilitását (erre most nem találok jó magyar szót) a zenesulinak az a bevált gyakorlata, hogy minden tanár egyszerre összehívja a tanulókat és/vagy azok szüleit, hogy együtt megbeszéljék és kitalálják, ki mikor járjon. A cél az, hogy mindenki találjon magának megfelelő időpontot és ne legyen lyukasórája a tanárnak.

Tavaly nem voltam, mert dögrováson voltunk mindannyian, akkor a legutolsó időpontot kaptam automatikusan. Idén elmentem... de atyavilág! Képzeljetek el 50-60 embert egy teremben, többségükben szülőket, akik mind határozott elképzelésekkel ültek ott arra nézve, hogy a gyerekeiknek mikorra tudják az úszás, a rajzóra és a szolfézs mellé még beiktatni a gitárt úgy, hogy a baby-sitter is ráérjen elvinni őket, de ne kelljen két különóra között sokat várniuk és ne péntek délután legyen, mert hétvégére néha elutaznak, és lehetőleg a testvérek egymás után következzenek... stb., stb.

Egy órát maradtam, de mikor eljöttem, még javában zajlott a parttalannak tűnő megbeszélés, mert a tavalyi ukulelés gyerekek idén is egy csoportba szerettek volna kerülni, de voltak szülők, akiknek a szerda nem volt jó, ellenben mások nem tudtak 17 óra előtt szabadulni stb. Szóval, őrület. Négy napról és három különböző helyszínről van szó. Lehet, hogy az egész estét ott töltötték? Hogyan lehet ennyi ember igényeit egyszerre figyelembe venni? Úgy tűnik, ez a legjobb módszerük. Úgy látszik, nincs még olyan telefonos alkalmazás vagy számítógépes program, ami a több száz óhajjal-sóhajjal tetézett lehetőség alapján kikalkulálná a mindenki számára optimális verziót. Maradnak a kis fecnire felírt nevek, a házilag barkácsolt szabályok (minél fiatalabb egy gyerek, annál nagyobb elsőbbséget élvez), marad a csődület, az egymás szavába vágva érvelés.

Miért kelek föl 10 perccel korábban?

Nyáron részt vettem egy sminktanfolyamon. A csaj egy óra alatt tök szépen kisminkelt és elmagyarázta a tenni- és vennivalókat (hightlighter! csontosító! BÁZIS!), amiket én már az ajtón kilépve elfelejtettem.

Emiatt-e, vagy mert ügyetlen vagyok, esetleg mert soha nincs elég időm, de még egyszer sem sikerült normálisan és szimmetrikusan kifestenem magam.

Ezzel a sok színnel leginkább úgy érzem magam, mint egy fellépésre váró bohóc.

A baj csak az, hogy néha még így is jobban nézek ki!

Amikor a saját elveimet is vígan ferúgom

– Mama, mama, félek! - futott oda hozzám péntek délután
– Mitől félsz, kicsim?
– J'ai peur que je vais MEGHALNI! (=Félek, hogy meghalok!)

Azt hittem, leesem a székről! Erre a témára abszolút nem voltam felkészülve ilyen korán. Kattogott az agyam, hogy mit mondjak, miután felocsúdtam. Ösztönösen arra gondoltam, hogy az igazságot kell mondani megnyugtató változatban – a húgom pl. nem a szüleinktől, hanem a Paff, a bűvös sárkányból értesült a halálról, és nagyon felkavarta.

Igen, de hogyan lehet a halálról megnyugtatóan beszélni, miközben én magam is naponta többször elborzava és kétségbeesve gondolok arra, hogy minden véges, és hogy bárki (!!) bármikor (!!) meghalhat??

A térdemre ültettem, és kíméletesnek szánt hanghordozással, komolyan, őszintén, ugyanakkor a részletekbe nem bocsátkozva, mégis érthetően elmondtam kb. azt, hogy mindenki meghal egyszer, ez a természet törvénye, nem élünk örökké. De hogy ő csak akkor hal majd meg, amikor már nagyon-nagyon öreg bácsika lesz, bottal jár és csupa ránc lesz az arca.

Hát baromira nem nyugtattam meg. Mais je veux pas meghalni!! - ismételgette riadt szemmel (=Nem akarok meghalni). Erre most mit mondjak? Meg fog halni. Egyszer. Én is, az apja is. Tényleg szörnyű. De az egészséges emberek sokáig élnek – próbáltam vigasztalni, amiből ő az egészséges szót kihallva és összekapcsolva a zöldség-gyümölccsel, erőt merített: Si je mange des szilva, alors je vais pas meghalni? – kérdezte reménykedve (= Ha szilvát eszem, akkor nem fogok meghalni?)

Miközben legszívesebben a homokba dugtam volna a fejemet, próbáltam inkább viccelődni, elkenni, próbáltam kideríteni, hogy mit jelent számára az, ha valaki meghal, próbáltam azt is feltérképezni, hogy honnan jutott ez most eszébe? Az, hogy magyarul mondta, kizárta az ovit, de azért majd hétfőn azért rákérdezek. Nagy nehezen kihúztam belőle két szót: a kéz a templomban. Beugrott, hogy még otthon elmentünk egyszer a Bazilikába, és én idióta elmeséltem neki, hogy van ott egy kéz, ő meg kihúzta belőlem, hogy az egy halott ember keze. De ennek már több mint egy hónapja!

Vacsoránál már sírt, nem akarok meghalni, nem akarok meghalni. Az apja nekem szegezte a kérdést, hogy miért sír a gyerek, és én kénytelen voltam elmesélni neki az egész beszélgetést. (Zárójeles megjegyzés: ez nehéz a kétnyelvűségben. Csomó mindenből kimarad az, aki nem beszéli mindkét nyelvet) Z. úgy felugrott az asztaltól, mintha megcsípték volna. Hogy lehettem ilyen hülye és kegyetlen! Bezzeg a hülye Télapót meg nyomatom decemberben, most pedig az Igazság zászlaját lengetem!

Végülis tök igaza volt. Itt van ez a gyerek, aki egy éve rágja a körmét, csak hosszúujjúban hajlandó oviba járni, reggelente a nyakamba kapaszkodva sír a terem előtt, és most még azt is a fejéhez vágom, hogy meg fogunk halni? Hogy lehettem ilyen hülye.

Úgyhogy stratégiát váltottam. Abban a pillanatban el kellett döntenem, hogy informálni szeretném-e a gyereket, vagy megkímélni. Azt hazudtam Elmondtam tehát, hogy az orvosok majd feltalálják a halhatatlanság gyógyszerét, és akkor majd beveszünk egyet-egyet, és nem halunk meg.

Igen, ezt mondtam, és még nem bántam meg, bár most így leírva elképesztően hangzik. De szó szerint láttam, ahogy elmúlik a stessz és megnyugszik a gyerek. Az este fennmaradó részében végig erről beszélt: csak el ne felejtsünk elmenni az orvoshoz! Ha lehet, mindjárt ébredés után! és mama, akkor ugye SOHA nem halunk meg? és mind a hárman bevesszük azt a gyógyszert, jó? és a Mia (alvósálat) is meg fog halni? De a legmegdöbbentőbb kérdés az volt, hogy: – A papa nem bottal jár, ugye?

A francia idegenlégió

Egész nyáron abban reménykedtünk, hogy Boni ismét Raphaellel egy csoportba kerül, de nem így lett. Franciaországban van egy olyan fura szokás, hogy ovitól érettségiig minden évben véletlenszerűen megkeverik a gyerekeket, akik így soha nem ugyanabban az osztályban kezdik a tanévet, mint amelyikben zárták. Pontosabban a gyerekek kb. 1/3-a ugyanaz, a többiek a párhuzamos osztályokból kerülnek ki. Szombat délelőtt függesztették ki a névsort, éppen cipőt vásároltunk Boninak. Raphael papája küldött egy üzit, hogy sajnos a fiúk nem egy osztályba kerültek.

Az én reakcióm: basszus. Tök kár. Na nem mintha világraszóló barátok lettek volna, de szeretnek együtt játszani, az oviban is, és délutánonként a játszón. A család is szimpi. Így kevesebbet fogjuk őket látni (most született Raphaelnek kistesója).

A férjem reakciója: hát ez FELHÁBORÍTÓ! Tennünk kell valamit. Még talán nincs késő, hogy átkérjük őket egy osztályba.

Mivel ez szombaton történt, és hétfőn volt a tanévkezdés, és mivel én amúgy sem vagyok híve a kivételezésnek, nem igazán támogattam ezt az ötletet. (Z. ellenérve: nekik lehet, hogy csak egy névcsere, Boninak meg sokat számít). De meg aztán ha idén nem is, jövőre viszont nagy valószínűséggel úgyis más osztályokba kerülnének!

Hétvégén tök véletlen kétszer is összefutottunk az ovi igazgatónőjével. Egyszer ő jött oda Z-hez, aki elmondta, hogy nagyon-NAGYON bosszúsak vagyunk, mert Boni nem nagyon nyit a többi gyerek felé, de Raphaellel viszont olyan jól megvannak. Az igazgatónő próbált minket megnyugtatni. Azt mondta, jöjjünk vissza két hét múlva, biztosan nem lesz semmi panaszunk. (Amúgy ez a tapasztalatom a franciákkal: tök simán tudomásul veszik a csereberét, nem mutyiznak, nem problémáznak rajta. Úgyhogy mi is beletörődtünk.).

Aztán eljött a hétfő. Akkor rájöttem, hogy tök mindegy, Raphael ott lett volna-e vagy sem, Boni számára az ovikezdés Raphaellel vagy nélküle maga a tragédia! De még nekünk is tök fura volt: egy teljesen új ovónő, idegen gyerekek, ismeretlen szülők, és főleg: egy teljesen más osztályterem! És rengeteg síró gyerek... köztük az enyém, aki szegénykém kapaszkodott, bújt, csimpaszkodott, nem akart minket elengedni. És ez tart már három napja, azzal a különbséggel, hogy a többi gyerek ma reggel már nem sírt. Boni reggelente nem akar elindulni, a menzán állítólag nem eszik, az osztályteremben egyszer ülve elaludt (középsőcsoportban már nincs délutáni alvás), ma bepisilt. Itthon hiába kérdezem, csak annyit mond, hogy nem jó az ovi, nem érdekes, és hogy nem jó ötlet odajárni. Egyszer megkérdeztem, hogy látta-e a régi ovónénijét, és azt felelte nagy csodálkozva, hogy dehát a régi óvónéni a régi ovit használja! Szegénykém, néha nem tudom, hol él, csak egy emelettel van lejjebb az új terme!

Ez az ovis osztályközösség- és óvónő-váltás számomra valami kegyetlen büntetéshez hasonlít. Vagy mintha direkt a lehető legszadisabb helyzettel szeretnék szembesíteni a kisgyerekeket, hogy szokják csak, milyen kemény az élet! Kezdhetik újra az ismerkedést, a megszokást. Felső tagozatban értem, hogy mi a céljuk: gondolom az, hogy ne állandósuljanak klikkek, ne marginalizálódjanak gyerekek. De oviban?!

Az új óvónő – aki amúgy szimpinek túnik, de mit számít az első benyomás! – ma azt mondta, hogy jó lenne, ha Boni lassan, mondjuk holnaptól, otthon hagyná az alvósállatát. A többi gyerek tényleg üres kézzel megy be, de Bonit, aki így is sír, hogy fogom otthagyni a kutyája nélkül?

Asszem rátaláltam a franciák és a magyarok közötti szokás- és mentalitásbeli különbség egyik magyarázatára.