2017. január 31., kedd

A francia elnökválasztásról (laikus szemmel)

Az az iszonyúan félelmetes az idei köztársaságielnök-választásban, hogy a mai napon senkinek lövése nincs (nem lehet), hogy kit fognak elnöknek megválasztani a franciák tavasszal: egyszerűen nincs normális jelölt. (Franciaországban a köztársasági elnököt, akinek sokkal nagyobb szerepe van, mint otthon, általában két fordulóban választják meg öt évre; az elnöki választások után következnek a parlamenti választások.)

A jelenlegi elnök (François Hollande) annyira népszerűtlen és annyira lejáratta magát nőügyeivel, hogy nem is indul. Ezen a hétvégén választották meg azt az embert, aki Hollande pártját, a Szocialista Pártot képviseli majd az elnökválasztásokon (erre a választásra akart elmenni a férjem, amikor elesett). Ez a jelölt (Benoît Hamon) nem tartozott a favoritok közé, engem mondjuk meglepett, hogy ő került ki győztesen, de nem értek hozzá. Mindenesetre valódi esélye nincs nagyon, se a baloldalnak úgy általában, sem pedig neki konkrétan, a programjával (mindenkinek biztosítandó alapjövedelem) valszeg csődbe kergetné az országot.

A jobboldali előválasztás második fordulójába két olyan ember kerül be, akinek már valódi politikai súlya van. A nyertes François Fillon lett, és emlékszem, hogy tavaly decemberben mindenki úgy beszélt erről az emberről, mint aki valószínűleg köztársasági elnök lesz. Amúgy katolikus, nagyon jobboldali fazon, volt már miniszterelnök is, a tisztesség, a becsületesség, a kemény munka szószólója. 

Erre mi derült ki erről a tisztesség szobráról pár hete? Állítólag a feleségét és a fiait is alkalmazta (ez mondjuk legális Franciaországon, bár nekem iszonyúan fura), de úgy, hogy nem csináltak semmit, viszont egy rakás pénzt vettek fel érte. Akkora botrány robbant ki ebből, hogy most mindenki azt mondogatja: a pasi politikai karrierjének vége. Főleg, hogy egyszer úgy nyilatkozott, hogy ha bármiben is meggyanúsítanák őt, nem indulna a választásokon. Én egyébként egy hete úgy kelek reggelente, hogy alig várom a híreket, nagyon szeretném tudni, hová fajul ez az egész.

Ki maradt akkor? Van még egy Emmanuel Macron nevű fiatal pasi, a kormány tagja volt, de kilépett, hogy önálló jelöltként induljon. Szimpinek és hozzáértőnek tűnik, de ki tudja? Nincs sok tapasztalata, a privát szférából került be a politikai körökbe, és vajon sikerül-e neki maga mögé állítani a franciákat?

És van még Marine Le Pen, a nacionalista, bevándorlásellenes és unióellenes Nemzeti Front demagóg, korrupt és agresszív vezetője. Pártja egyre erősebb; volt, hogy már a második fordulóba is bejutottak. Soha semmilyen elemzés nem hozta még ki győztesnek, de ki tudja? Ma éjszaka álmomban valakinek azt magyaráztam, hogy nézd, ha Trumpot megválasztották az amerikaiak, miért ne választanák meg Le Pent a franciák?

Felébredtem, és olyan hihetőnek tűnt az egész. De te jó ég, ez mégiscsak egy atombombával rendelkező nagyhatalom, mi lesz itt? Milyen világ az, ahol Trump, Putyin és Le Pen dirigál egy-egy országot (Orbánról ne is beszéljünk), míg Kína szerepe tovább nő, az Európai Unió feloszlik, az Iszlám Állam pedig embereket mészárol le? Mit lehet tenni, hová menjünk, ha kitör itt nekünk valami égi atomháború, az emberek egymásnak esnek, bevezetik a kötelező katonaságot, államosítás lesz, mittudomén?? Ebben a kontextusban nagyon félelmetes ez a közeledő elnökválasztás.

2017. január 30., hétfő

Mi lett volna ha...

Ez a bejegyzés simán az előző folytatása lehetne. Vasárnap este Z. még el akart rohanni szavazni (ó, ez a francia elnökválasztás! Erről is lenne mit írni...) és a nagy sietségben elcsúszott a lépcsőházban, leesett vagy 10 lépcsőn. Úgy botorkált vissza, hogy alig kapott levegőt. Ma kiderült, hogy eltörött az egyik bordája, nem emelhet, nem cipelhet stb. Jól megijedtünk tegnap, pedig tulajdonképpen irtó szerencséje volt: ki is törhette volna a nyakát, bele is halhatott volna!

Miután ezt jó alaposan megbeszéltük, kielemeztük az esést, megvizsgáltuk a cipő talpát, felevenítettünk régebbi eséseket, megkönnyebbülve vissza-visszatértünk erre, és én folyamatosan sopánkodtam, hogy te jó ég, te jó ég, meg is halhattál volna, Z. – mint aki már nem tudja magában tartani – rejtélyesen kibökte:

Nekem pár éve már úgyis meg kellett volna halnom!

Erre elhallgatott. Majd nevetgélt egy sort, már amennyire a törött bordája engedte. Nagy nehezen kihúztam belőle a következőt: még a régi házunkban laktunk, amikor nem jó helyen állt meg egy STOP táblánál, mert el volt kopva a felfestett fehér vonal. Mint kiderült, az út közepén állt meg (hiszen a táblát azért észrevette) balról pedig 90 km/órával érkezett egy kamion. Azt mondta, a teljes sebességgel érkező kamion látványáról egy dolog jutott eszébe, mégpedig: na MOST végem van. A kamionos elrántotta a kormány, átlendült az út másik oldalára – ahol valami isteni csoda folytán pont nem jött senki, különben az kapta volna telibe a kamiont. A sofőr visszarántotta a kamiont, Z. ekkor azt hitte, el fog dőlni a rakománnyal együtt, de nem. Kicsit távolabb megállt a pasi, Z. is kiszállt az autóból és odament hozzá. A pasi első szava hozzá az volt: azt hittem, hogy maga meg fog halni.

Őrület, hogy min múlnak életek, sorsok. Z. elmesélte azt is, hogy később visszament a helyszínre, lefotózta a STOP táblát, beszélgetett ott emberekkel is, majd elment a település önkormányzatához és szólt, hogy az a kereszteződés nagyon veszélyes. Később elköltöztünk, nem tudja, hogy ma mi van ott, felfestették-e normálisan a fehér vonalat.

Én persze csak hebegtem, egy napra két lehetséges haláleset kicsit sok volt.

És miért nem mesélted el ezt akkor? – kérdeztem
Nem akartalak megijeszteni. 
És, és... de pontosan mikor történt ez? Mennyi idős volt Boni?
– Hát... pár hetes.

2017. január 29., vasárnap

Hogyan vesztem össze a férjemmel? Aztán hogyan békültünk ki? (És mire volt jó az egész?)

Eleve úgy kezdődött, hogy egész héten mondogatta, hogy neki nincs kedve szombaton N-ba utazni vonattal. Pedig én olyan jól elterveztem, hogy végre valahová nem kocsival megyünk, nincs piros lámpa, nincs parkolóhely-vadászat. Kinéztem N-ban egy szuper éttermet, a mamám (aki itt van két hétre) is örült, hogy elmegyünk városnézni, Boni meg majd kibújt a bőréből, hogy életében először vonatozhat. De Z. még szombat reggel is csak morgott, hogy ő inkább itthon maradna, meg hogy mire jó ez az egész, bennem meg ment föl a pumpa, hogy akkor miért nem marad otthon? Meg mi ez az otthonülő stílus újjabban, anno bejártuk fél Franciaországot, most meg nem akar elmenni a szomszédos városig sem?

De igazából az étterem előtt vesztünk össze, Z. ugyanis kijelentette, hogy ez egy túl drága és puccos hely, neki nincs kedve. A mamám és Boni egyszerre kérdezgették, hogy most mi van (a mamám nem beszél franciául, Boni meg mostanában bárki mond valamit, mindig tőlem kérdezi, hogy mit mondott?), én meg jó hangosan és rosszmájúan magyaráztam, hogy túl sokba kerül, nem keresünk elég jól. Most majd megyünk valami csóró étterembe, amit ki tudunk fizetni. Puffogtam, duzzogtam, ahogy egy igazi elkényeztetett királykisasszonyhoz illik. Mentségemre legyen mondva, hogy két hete terveztem ezt az éttermet, és mióta Boni megszületett, alig járunk. És jól tudom, hogy ha Z-re bízom az étteremválasztást, akkor az történik, hogy egyik helyről gyalogolunk a másikig, mert neki egyetlen étterem sem eléggé szimpi vagy tiszta.

Úgyhogy foghegyről odavetettem Z-nek, hogy akkor találjon egy másik vendéglőt, nekem most már mindegy. Ő sértődöttem azt mondta, hogy márpedig nem keres éttermet. A mamámnak köszönhető, hogy nem vesztünk halálosan össze, előtte azért meg akartuk őrizni a civilizáltság látszatát...Bár nem tudom, sikerült-e, mert Z. úgy sziszegett az orra alatt nekem szánt sértésekkel, hogy az biztos hallatszódott. Megálltunk egy másik étterem előtt. Z. kérdezte, jó lesz-e, én vonogattam a vállam megvetően, hogy nekem aztán mindegy. Z. is megmakacsolta magát, hogy ő nem választ éttermet.

Álltunk dühösen egy darabig, akkor Z. elvette tőlem a vonatjegyét, hogy inkább hazamegy, a mamám azt javsolta félénken, hogy akkor mindannyian menyünk haza, amire én is hajlottam volna, csak éppen Boni skandálta ritmusosan, hogy Étterembe akarok menni! Hol az étterem?! Tésztát akarok enni!! Úgyhogy nem tudom miképpen, de elkeveredtünk a főtérhez és valahogy bementünk egy sarki étterembe. Én fújjolva, hogy ez biztos valami béna turistacsalogató lesz, de magamban titkon örülve, hogy ez is jó drága. Komolyan ilyen kárörvendő p*csa voltam.

Viszont képzeljétek, rég ettem ilyen istenien, mint ott. A borjúhús omlós volt, a zöldségek roppanósak, a desszert meg mennyei volt. Mint utólag megtudtam, a férjem ebédje is nagyon finom volt, ő is azt állította, hogy évek óta nem evett ilyen jól. Kár, hogy egymásra sem néztünk mérgünkben, és amikor Boni miatt mégis beszélnünk kellett, csak oda-odavakkantottunk egymásnak. Tög gáz. Még cikibb, hogy a mamám szegény a legolcsóbb fogást választotta, aminek a felét Boninak adta, mert neki pont arra volt gusztusa, desszertet meg nem is kért. Az egész olyan szar volt, annyira mérges voltam Z-re, magamra, annyira irigyeltem a körülüttünk ülőket, hogy rettenetes. Ott voltam abban a városban, ahová egy hete el szerettem volna menni, egy tök jó étteremben ebédeltem, a férjemmel, a cuki kisfiammal és a saját édesanyámmal, és az én sértődős meg gúnyolódós természetemmel mindent elcsesztem. Pont egy tükör volt a bal oldalaom, amikor néha odapillantottam, egy undorító, öregedő, sértődött tyúkot láttam, aki a tizedét sem érdemli meg mindannak, amit az élteben kapott.

Aztán kimentünk a főtérre, ahol egy gyönyörűen befagyott szökőkút előtt csináltam pár fotót Boniról, a mamámról és Z-ről. Pont olyan fény esett, hogy szuperek lettek a fényképek, én meg arra gondoltam, hogy tök mindegy, mert úgyis emlékszni fogok rá, hogy mennyire rossz kedünk volt. Ezek után találtunk egy szép parkot, benne egy jól felszerelt játszótérrel meg körhintával, ahol Boni legalább egy óráig jástszott, pedig mostanában alig akar kimenni a lakásból. Minden olyan tökéletesen alakult, mintha csak a sors üzenne ezzel: látod, lehetett volna ez egy remek nap is, ha kicsit elnézőbb vagy az elején, és nem rontod el. Egyre nagyobb bolondságnak tűnt, hogy mi itt durcásan nem szólunk egymáshoz, úgyhogy egyszer csak odafordultam Z-hez: Kibékülünk? És röhögtem. Utána még megetettünk a pávákat, majd indultunk vissza a pályaudvarra, mintha mi sem történt volna. Amikor hazaértünk, a vacsora épp megfőtt (a lassúfűzőben), és még egy filmet is elkezdtünk nézni este.

Én nem tudom, hogy lehetek ennyire béna. Olyan sok minden, buszbaleset, halálos betegségek, munkanélküliség stb. sújthat egy családot, akkora mázlink van, hogy nekünk csupa jó jutott, erre saját magam rontok el egy közös napot? Amikor ráadásul az élet ilyen rövid??

2017. január 27., péntek

Francia előadók, akiket mostanában hallgatni szoktam


Fréro Delavega: Ők azok, akiket ma Franciaországban mindenki ismer, énekel, dudorászik stb. Még ha az ember azt hiszi, hogy nem, akkor is, mert rádióban, üzletekben, mindenhol ez szól. Két fiatal pasi alkotja a zenekart, állítólag  most fognak szétmenni. Én is behódoltam a divatnak, a kedvenc nótám: Ton visage. 

Thomas Dutronc: Na ő egy zseni. Eleve tök nehéz volt érvényesülnie, mert a szülei közismert emberek (gyönyörű színésznő anyuka, sármos énekes apuka), szóval a mérce magas volt, de sikerült megütnie. Virtuóz gitáros, Django Reinhardt-stílusban játszik, a legutolsó szuper száma: Allongés dans l'herbe. 

Dominique A.: Régi motoros, de addig nem nagyon ismertem, amíg tavalyelőtt ki nem jött a legfrissebb albuma. A hangszíne épp a nyálas-undorító és a szexis-romantikusangyönyörű között helyezkedik el félúton, de engem ezzel az új albummal kilóra megvett és hetekig (hónapokig?) csak azt hallgattam.  Szuper az egész album hangszerelése is. Az Éléor és az Au revoir mon amour c. számok azóta (kb. másfél éve) rajta vannak a lejátszási listámon. 

Florent Pagny: Ő is az idősebbik generációhoz tartozik, és egyáltalán nem tetszenek a régi dalai. Az új albuma (Habana) viszont szuper, Kubában vette föl, spanyolul énekel, ilyenkor  télen tök gyakran hallgatom. Kedvencem: Dónde Están. 

Renaud: Állítólag semmi hangja, ráadásul direkt hamisan énekel – nem tudom, én botfülű vagyok, nem nagyon tűnik fel (az mondjuk gyanús, hogy nem nagyon lehet elénekelni a számait). Ő az a típus, akinek inkább a szövegei érdekesek. A 2006-os lemeze például egyszerűen zseniális, de maga a pasi is tök szimpi. 2006-ban a születendő gyerekéhez írt egy számot (tök megható), és az új albumán is van egy, ami a kisfiúhoz szól (TÖK megható), a Petit bonhomme. Ezen kívül még a Toujours debout is tök jó.


További számok a listámról: Ça ira tu verras (Séverin), Week-End à Rome (Julien Doré), J'ai fréquenté la beauté (Jean-Louis Murat), Petite (Joseph d'Anvers), On vient à peine de commencer (Miossec).

2017. január 24., kedd

Ki volt az a hülye, aki délután négykor megivott egy dupla eszpresszót?


Az, aki holnap 6-kor kel, reggeliztet, öltöztet, oviba rohan, lefordít százezer oldalt, újra oviba rohan...

2017. január 23., hétfő

Még a buszbaleset kapcsán

Olyan jól működik azért ez a szülői szeretet (az esetek nagy többségében): nézem az oviban reggelente azt a sok gyereket. A legtöbbjük cuki, vannak egészen gyönyörűek, kivételesen szociálisak, meg rondácskák és unszimpik is. Aztán mégsincs olyan anyuka, aki este legszívesebben egy másikat vinne haza, csak mert az szebb/okosabb/ügyesebb. Mindenkinek pont és kizárólag a sajátja kell, hát nem tökéletesen van megalkotva a szülő? Vagy itt van ez a kis Jonatán, aki olyan szép, amilyen Boni sohasem volt, ráadásul 4,5 hónaposan már elkezdett mászni, 6 hónaposan a bútoroknak támaszkodva ment is, most, 7 hónaposan pedig olyan dolgokat csinál, amit Boni 10–11 hónaposan – örülök is, hogy a húgomnak ilyen szerencséje lett a gyerekvállalással, mégis soha egy pillanatig nem irigyeltem tőle semmit, én, aki minden másban folyamatosan elégedetlenkedem.

Ha kiderülne, hogy a kórházban elcserélték valamelyik ivarsejtet, az embriót vagy akár a csecsemőt, harcolnék, hogy megtarthassam a gyerekemet (az igaz, hogy könnyen beszélek: nagyon hasonlít rám). Ha olykor-olykor, mérges pillanataimban eszembe jut is, hogy lehetnék éppenséggel a Huffnáger Pista felesége, vagy ha néha-néha belegondolok, milyen lehet egy másik pasival élni (miért, ti nem??), ugyanezt a gyerekemről soha egyetlen pillanatban nem gondolom: nekem ő kell és kész.

Nem csak a buszbaleset kapcsán, hanem csak úgy általában is el szoktam gondolkodni azon, hogy mennyi mindent fel tudnék áldozni érte: akár az egész életemet is, nyilván. Sőt, szerintem (nagyon remélem) kínzást is kiállnék érte. Csak az adasson meg nekem, hogy ő temessen el engem (ami egy sajnos teljesen normális felállás, még ha szomorú is), ne én őt (ami viszont a feldolgozhatatlan, természetellenes és kibírhatatlan kategória).

Néha azzal gyötröm magam, hogy teljesen lehetetlen szituációkat képzelek el vagy pedig kényszerítem magam, hogy válaszoljak idétlen kérdésekre. Páldául választanám-e a saját halálomat most azonnal, ha ezzel bebiztosíthatom, hogy Boni hosszú és boldog életet élhessen, vagy pedig maradjon ez a bizonytalanság: azaz hogy simán lehet, hogy boldog és hosszú életű lesz, de egyáltalán nem biztos... Na én asszem nem tudnám az azonnali halált választani, mégpedig azért nem, mert önző módon szeretném a saját szememmel látni, ahogy ebből a kismanóból boldog férfi válik...

2017. január 21., szombat

Nincsenek véletlenek

Igazán nem szoktam megkérdőjelezni vagy kritizálni mások hitét. De azok, aki szerint minden okkal történik, és minden úgy történik, ahogy annak történnie kell, azok hogy a k***a életbe tudják ezt a buszbalesetet MEGMAGYARÁZNI?!

(Költői kérdés)

2017. január 19., csütörtök

Félelem

Olyan hülye vagyok, teljesen alábecsültem ezt a félelemdolgot. Nincsenek ilyen kiskorból emlékeim, csak alsó tagozatos koromból, akkor leginkább attól féltem, hogy a szüleim eltűnnek, mint A csavargó füstgyerek c. drámai Gazdag Erzsi-versben (komolyan eljátszom a gondolattal, hogy azt az oldalt kivágom Boni könyvéből... aztán persze nem). Így felnőttfejjel már olyan nehéz elképzelni, hogy egy körülrajongott és agyonszeretett 3 éves kisgyerek komolyan félhet valamitől. Meg aztán mindig is úgy tűnt, hogy Boni szeret félni; nem vakmerő, de nem is ijedős, néha pedig direkt keresi a necces helyzeteket. Előszeretettel bújik el a sötét fürdőszobában és kiabál kifelé, hogy Húúúúúú, itt a harapós farkas! (méchant loup). Imádja a Kék szörny c. könyvet, nyáron állandóan azt kellett neki mesélni. Sikongva nevet, amikor az apja azzal viccelődik, hogy jéghideg vízzel megmossa a haját stb.

Most így utólag már emlékszem, hogy az egyik (francia) rajzfilmben, amelyben a főszereplő  farkasnak vél egy árnyékot, mintha kicsit aggódott volna. Mostanában a Micimackó c. rajzfilmet szoktuk nézni, abban van egy olyan rész, hogy a Nyuszi eltéved és megijed a békáktól és a hernyóktól, na ilyenkor Boni mindig megfogja a kezem.

De még mindig nem esett le, hogy mindezt komolyan vegyem, egészen tegnapig, amikor is odaadtam neki az egyik frissen vásárolt könyvet. Egy szuper albumot, amelyet végig suttogva kell elmesélni, nehogy mese közben fölébresszük az alvó óriást. Minden lapozás után egy kis ablakon vissza lehet kukucskálni az előző oldalra, hogy felébresztettük-e az az óriás egerét, macskáját, feleségét stb. Nem tudom, érthető vagyok-e. Mindenesetre a könyv végén megtaláljuk az ágyban fekvő óriást is, a kis ablakon visszanézve azonban egy hatalmas szem mered ránk: felébresztettük!! Az utolsó oldalon meg is jelenik, kócosan, mérgesen, feélelmet keltően.

Boninak tökre nem tetszett ez a könyv, mondta is, hogy ettől ő egy picit fél, majd altatásnál többször is emlegette, hogy ő bizony most nagyon fél... én meg azon gondolkodtam, hová tettem az agyamat, hogy ilyen könyvet veszek neki. (ez az amúgy)

2017. január 16., hétfő

Melyikünk a jobb megfigyelő?

Párbeszéd egy KGB-ügynök és egy szétszórt művészlélek között:

Z: - Hihi... láttad azt a nőt, aki az előbb köszönt nekem?
Én: - Ott lent, a lépcső alján?
Z: - Igen, azt a magas nőt.
Én: - Azt a szép magas nőt, barna hajút, abban a tök jó rövid, kapucnis kabátban és farmerban, meg világosbarna bőr csizmában?
Z: - Izé, hát nem néztem. De tényleg helyes.
Én: - De arról a nőröl beszélsz, aki mindig mosolyog, és akinek van egy kisfia, a Grégoire, meg egy nagyobb kislánya, aki iskolás? Aki ott a lépcső alján köszönt rád, amikor mentünk le, ő meg jött föl a férjével? És egy roller volt a kezében? Miért köszönt?
Z: - Jéé.. hát te ezeket honnan tudod??
Én: - Állandóan összefutunk velük, amióta ideköltöztünk, még nem vetted észre? A botanikus kertben, a kisboltban... valahol itt lakhatnak a folyó felé, mert a múltkor láttam őket hazamenni. Nem emlékszel, hogy a múltkor előttünk mentek egy darabon? A kisfiú annyi idős, mint Boni.
Z: - Te, én ezt a nőt tegnap láttam először..! Na mindegy, azért köszönt, mert... hihihi... a múltkor képzeld véletlenül az ő babakocsijukba raktam bele Bonit, hihihi... csak utána vettem észre...
Én: - Ja, akkor biztos ő az, igen, mert ők is használnak még babakocsit. De figyi, az övéké piros! A miénk meg FEKETE!!

2017. január 15., vasárnap

Jane Marple és Hercule Poirot újabb rejtélyre derít fényt

B: - Itilöpénó, itilöpénóóó!
Én: - De ez mit jelent? Mondjad megint!
B: - Itilöpénó...
Én: - De ez mit jelent?
Z: - C'est en hongois ou en français? C'est comme papa ou comme maman? (Ez magyarul van vagy franciául? Ahogy a papa mondja, vagy ahogy mama?)
B: - C'est comme maman et comme papa et comme moi!!..Moi, je le sais bien! (Úgy, ahogy a mama, a papa és én. Én tudom, mit jelent!)
Z. - Mais ça veur dire quoi chéri? On ne comprend pas. (De mit jelent, kicsim? Nem értjük.)
B: - Moi, je le sais bien... (De én tudom…)
Én: - De akkor mondd el, magyarázd el!
B: - Iti-lö-pénó!
Én: - Magyarázd el, hogy mit jelent!
B: - Itilöpé-nóóó!
Én: - .. hm.. tegnap is mondtad, de nem értjük, hogy ez mi. Tegnap akkor mondtad, amikor a kádban ültél.
B: - Itilöpénó. Attends! (Várj!)
Z: - Montre à maman! (Mutasd meg a mamának!)
Én: - De mit jelent? Hozd ide!
Z: - Montre à maman! (Mutasd meg a mamának!)
B: - Attends! (Várj!)

Elrohan, papírt és tollat hoz, firkál, mutogat. Újra elrohan, könyvet vesz elő, lapozgatja, mutogatja, MÍGNEM leesik:

- Écrire le prénom!!

azaz, leírni a keresztnevet. Gondolom az oviban hallotta, ahol minden rajzára ráírja valaki a nevét.

2017. január 13., péntek

Luxusélet

Még mindig keresem azt a rendszert, amely alkalmazásával el tudnánk érni, hogy ha semmit nem is (pedig az lenne az ideális), de lehető legkevesebb élelmiszert dobjunk ki a kukába. Rengeteg maradék vagy fel nem használt (lejárt) kaját dobálunk ki évek óta. Iszonyú luxus, és baromi nagy lelkiismeret-furdalást okoz, még ha az általam kidobott joghurtok úgysem kerülhetnének a világ másik felén éhező gyerekekkhez – de akkor is. Az elv a lényeg. Milyen világban élünk már, hogy szinte normális az, hogy fél üveg lekvárok, paradicsomszószok, kukoricakonzervek, megmaradt olivabogyók vagy csemegeuborkák, beszáradt tormák és pirosaranyak, lejárt tojások, kefírek, bontatlan tejek, tejfölök és hurkák, megrohadt citromok, narancsok és fekete banánok vándorolnak rendszeresen a szemetesbe?!

A legkézenfekvőbb megoldás – hogy rendszeresen körletezem a hűtőben és a kamrában, és mindent időben megeszünk – csak utópia. A múltkor ugyan két régi banán miatt nekiálltam banánkenyeret, a lejárófélben lévő levelestészta miatt pedig málnás morzsasütit sütni, de ez baromi nagy macera, nincs mindig idő vagy felvevőpiac erre (Boni semmi pénzért meg nem enné a házi sütiket sajna). Volt, hogy lejárt tojásból készítettem rántottát, még jó, hogy csak én tudtam, mert baromi rossz étvággyal ettem. De valljuk be: eléggé hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy azt esszük, amit megkívánunk, nem pedig azt, emit éppen meg kell enni. Pedig próbálkozom, igyekszem, de rövid költség-haszon elemzés után gyakran be kell látnom, hogy érdemesebb kidobni 1 kg zsizsikes lisztet (1,20 euró), mint egy órán keresztül pogácsákat szaggatni (magas órabérrel dolgozom :)).

A mélyhűtő amúgy tök jó dolog, a fagyasztott cuccokból alig kell kidobni valamit kivéve, amikor rosszul csukjuk be, és mindentől meg kell szabadulni. Van a háznak egy macskája, Z. úgy szokta enyhíteni a lelkiismeretét, hogy kidobálja neki az ablakon a garázstetőre a megmaradt húsokat. A szomszédok is így csinálják, ezért nagyon elfinnyásodott, nem eszik meg ám akármit.

Valójában azonban nem az outputon, hanem az inputon kellene változtatni: nem arra kellene leginkább figyelni, hogy mit eszünk, hanem hogy mit veszünk. Igaz, tök gyakran Z. vásárol, és ő nem nézi meg előtte, hogy mi van a hűtőben. Így kerül bele mindenből dupla adag, meg olyan dolgok, amelyeket soha nem szoktunk enni (előrecsomagolt kész palacsinta??).

Azért jutott most ez eszembe, mert egyrészt (mint mindig, idén) január 1-jén is elhatároztam, hogy változtatok a szokásainkon. Másrészt pedig a Germinált olvasom... ilyen tapasztalatom sem nekem, sem a körülöttem élőknek nincs, szerencsére: hogy ne legyen semmi ennivaló otthon. Őszintén megmondon, hitetlenkedve olvasom a könyv bizonyos részeit, ami döbbenet, mert biztos sokkal több ember éhezett a világtörténelem során, mint amennyinek volt rendesen enni.

2017. január 11., szerda

Gyerekkönyvajánló


Annyira szeretem mesélni ezt a mesét Boninak: a történet is aranyos, az illusztrációk pedig zseniálisak. Sajna magyarul nincs meg, ezért fejből mondom a történetet Zsuzsi malacról, Simon disznóról, Leó mackóról és Vince rénszarvasról. Amúgy a nő (az illusztrátor és a mese szerzője) angol, a mese végén pl. kakaóvajas szendvicset esznek a hódok, ami itt nem nagy divat.


A történet: négy állat ház nélkül maradt (1. kép) és együttes összefogással és a hódok segítségével megépítenek egy házat. Végig lehet követni az építést (2. kép), a bebútorozást, és ahogy megköszönik a hódoknak a segítséget, mejd a végén használatba veszik a házikót (3–4. kép). Pont olyan hosszú (kb 15 oldal), hogy egy izgága 3 éves is végig tudja hallgatni, és a rajzokon pedig csomó érdekes részlet rejtőzik, amit meg lehet figyelni, ki lehet keresni.


Annyira emberszerűek az állatok, mindegyik a két hátsó lábán jár, nem pedig mindn a négyen. És azok az arckifejezések! Zseniális. A könyvet egy boltban ajánlották nekem tavaly, amikor egy barátnőm kislányának kerestem ajándékot. A kislány is szereti, és idén megvettem Boninak is, aki szintén imádja.

2017. január 9., hétfő

Névügyi problémák és dilemmák

Nyáron, amikor egyre ijesztővé kezdett válni a kül- és belpolitikai helyzet (pedig hol voltunk még akkor Trumptól..) elhatároztuk, hogy a lehető leghamarabb megkérem a francia állampolgárságot. Iszonyú, de tényleg: iszonyú mennyiségű dokumentumokat kellett beszerezni három ország különféle hivatalától. Hónapokig kérvényeztünk, telefonálgattunk, papírokat töltögettünk ki... jaj, bárcsak ne kellene mégegyszer ugyanezt megélni. Végül december közepén összeállt a dosszié. Nagyon hamar, december végén meg is kaptam a behívót a prefektúrára, ahol ma kellett megjelennem egy elbeszélgetésen.

Persze így utólag tök béna voltam, csomó kérdésre mást választ adnék már (pl. Miért szeretne francia lenni? Mit jelent Önnek Franciaország? Mit csinál szabadidejében?), na mindegy. Az előző estét egyébként azzal töltöttem, hogy Franciaország történelmét néztem át, így arra a kérdésre, hogy mikortól volt szabad vallásgyakorlás, illetve hogy melyek a francia történelem meghatározó alakjai, tudtam normálisan és koherensen válaszolni, a válaszaim mellett pedig érvelni. Még négy köztársaságielnök-jelölt nevét is össze tudtam kaparni, nagy nehezen...

Az egyik beadandó papíron be kellett ikszelnem, hogy szeretném-e franciásítani (szó szerint!) a vezetéknevemet vagy az utótnevemet. Gondolkodás nélkül beírtam, hogy nem, és elküldtem. Azóta viszont többször is eszembe jutott a dolog. Teljesen átlagos és gyakori magyar keresztnevem van, a vezetéknevem viszont ritka – mindenesetre otthon soha nem okozott semmi problémát se az egyik, se a másik. Viszont itt (vagy bárhol külföldön) CSUPA macera az egész. Hiába betűzöm, a keresztnevemet gyakran elírják. A vezetéknevem meg extra problémás: ha magyarul ejtem ki, reményem sincs arra, hogy bárki megértse, ha viszont franciásan ejtem ki: 1) elírják, mert kiejtve teljesen olyan, mintha francia keresztnév lenne, ezért ráadásul 2) össze is keverik, és a vezetéknevemet hiszik a keresztnévnek és fordítva. 10-ből mondjuk kilencszer valami galiba van a dologban, történt már olyan is, hogy orvosnál a keresztnevem szerinti betűnél szerepelt a kartonom. Ráadásul, hogy franciásan ejtem ki a saját vezetéknevemet, az meg már olyan, mintha nem is az eredeti lenne... szóval miért ne változtathatnám meg?

Z. tökre kiakadt, amikor elmeséltem, hogy min gondolkodom. Miért nem veszed inkább föl az én nevemet?! – kérdezte. És, hát beláttam, hogy ez tök jogos. Ahelyett, hogy bohóckodnék holmi francia átirattal, felvehetném az ő vezetéknevét, és akkor talán a keresztnevemmel sem lenne annyi probléma. Azt írom: felvenni, de tulajdonképpen itt ez tök egyszerű, simán csak elkezdhetem használni. Amikor (ha!) kérvényeznem kell majd a francia igazolványt és személyit, akkor viszont el kell majd döntenem, hogy mit írjanak bele, és egyelőre furának tűnik az ötlet, hogy a magyar személyimben Magyarnév Tamkó, míg a francia papírjaimon Tamkó Francianév álljon. Szóval még szokom a gondolatot, bár valszeg ez lesz. A praktikum nagy úr.

Ezt az anekdotát még elmesélem: a mamámat a papám után Esti Kornélnének hívják (amúgy nem, de értitek..). Ez a -né dolog itt nagyon fura, soha nem értik, és amikor a mamámnak vesszük a repülőjegyét, és a vezetéknévhez beírjuk, hogy ESTI, az utónévhez pedig, hogy KORNÉLNÉ, a férjem minden egyes alkalommal teátrális hangon, szemeit forgatva megjegyzi, hogy:

– De Tamkó! Az anyádnak NINCS KERESZTNEVE!!

2017. január 5., csütörtök

Játékok

Őrület, hogy mivel játszik ez a gyerek. Karácsony előtt talált az egyik papírkosárban egy használt metrójegyet, aminek iszonyúan megörült. Azoknak a vonatjegyeknek is szokott örülni, amelyeket én adok neki, na de ez nem hasonlított hozzájuk. Valami kabátzsebből előkerült még egy metrójegy, és komolyan alig túlzok, ha azt állítom: a két hetes szünetben szinte csak ezekkel a papírfecnikkel játszott.

Pedig örült a fa alatt megtalált játékainak is. Kb. tíz percig. Utána elővette a metrójegyeket, meg a többi vonat- és villamosegyet, névjegykártyát, belépőt, cetlit, címkét és társaikat és azokkal foglalatoskodott. Először azt játszotta, hogy a hálószoba Budapest, a nappali pedig Párizs és a kettő között ingázott a tilitolijával. Majd további helyiségek változtak újabb városokká és helyszínekké. Azután a kisautói parkoltak sorban az egyes kártyákon. Később rakosgatta őket kis tokból nagy tokba, hátizsákból kisbőröndbe. Számon is tartotta őket, mert ha valamelyik eltűnt, kereste. Azután pedig jött egy olyan játék, amelyhez sajna már én is kellek és amelyet már NAGYON UNOK. Egymásnak adogatjuk ugyanis a kártyákat, számomra rejtélyes rendszer alapján: Mi kell? - kérdezi valamelyikünk, mire a másik válaszol, hogy az étterem kártyája, a budapesti metrójegy vagy a ruhacímke stb. Ré-mes. Másik változata ugyanennek a játéknak az, hogy egy használaton kívüli klaviatúrán be is pötyög valami titkos kódot, ilyenkor azt mondja, hogy most „fizet”.

Ezzel telt a szünetünk! A karácsonyra kapott rollert még nem is használta kint (csak itthon játszott: a kártyáit tologatta vele egyik helyről a másikra). Remélve, hogy már megérett rá, megvettem neki a Csigafutam nevű társasjátékot: nem igazán köti még le, legszívesebben még csak a dobókockákat hajítná el jó messzire. A könyvek tetszenek neki, de olyan érdekes, hogy csak lefekvés előtt szereti, ha mesélünk neki. Rajzfilmet nem nézhet órákon keresztül. Rajzolni szeret, de hamar megunja (bezzeg az oviban!). A legó meg az autózás valahogy nem sláger mostanában. Maradtak ezek a fecnik...

2017. január 4., szerda

Kitaláljátok, mit olvasok?

Eddig ezeket a szavakat kellett kiszótáraznom:

- meddőhányó
- vájár
- kas
- szállítóvágat
- réselőnyárs
- gyám
- akna
- csille
- kokszolókemence
- vető

2017. január 3., kedd

Lelkesen vágok bele az új évbe

Ugyanis elhatároztam, hogy idén végérvényesen és fenntartható módon kivégzem, lenullázom és megsemmisítem a teendőlistámat.



Holnap lesz az első munkanapom. Azt is elhatároztam, hogy mindig emberi időben fekszem le, elkerülvén így, hogy roncsként ébredjek, és hogy ebéd után leragadjon a szemem. Persze 10 óta nem tudok elaludni, csak forgolódtam, majd ruhákat hajtogattam, most ettem és rajzoltam. Mindenzt tök idegbetegen... mert nekem aludnom kellene!

2017. január 1., vasárnap

Amikor mindent rosszul csináltunk

Na nem a tavalyi évben, hanem a hét egyik napján, pontosabban estéjén. Pont azelőtt, hogy elutaztunk volna. Úgy kezdődött, hogy Boni fürdés után beleharapott Z. vállába. Őt nem szokta harapdálni, ezért szerintem a sértett hiúság is közrejátszott abban, hogy Z. iszonyúan felkapta a vizet. Komolyan, egy ilyen kis semmi harapáshoz képest, ami ráadásul véletlen volt – úgy értem, nem előzte meg semmilyen veszekedés vagy konfliktus – aránytalanul begurult, és úgy odavágta odaültette Bonit a pelenkázóasztalra, hogy szegényke alaposan beverte a fejét.

Nem nagyon, de koppant. Máskor is éri ekkora ütés a fejét, de szerintem minden ilyen ütés túl nagy, és ezt aztán simán el lehetett volna kerülni. El nem tudom mondani, milyen mérges voltam, és hogy Z. mennyire haragudott saját magára. Aztán mérgében mégis akkora nagy baromságot mondott, hogy csak fogtam a fejem: azt, hogy büntetésből nem utazunk el.

Már amikor kimondta, tudtam, hogy ez hülyeség; úgysem csináljuk meg, hogy lemondjuk a sok izgi programot, amit Bonika annyira várt már (két napja másról sem beszélt). Ehhez egészen egyszerűen nem lesz szívünk. De a gyerek szegény nem tudta, és totális kétségbeesésben bömbölt, hogy de menni akarok! meg hogy ne hagyjatok itt!, közben pedig össze-vissza rohangált, hogy valahogy levezesse a feszültséget.

Aztán véget ért a dráma, értésére adtuk, hogy na jó, mégis megyünk (de gáz már, atyaég), mindenki lenyugodott. Az esti mese alatt pont az Emésztőrendszer c. fejezetet meséltem Boninak az Így működik a testünkből, mert mostanában folyton arra kiváncsi, hogy honnan és miért kön a kaki. Azon az oldalon van a hányásról is egy kép, az nagyon érdekelte, érdekes egybeesés vagy nem véletlen? Mindenesetre szegénykém alvás előtt kihányta a vacsit... amúgy semmi baja nem volt, vidáman csacsogott az ágyban utána, míg mi az ügyelettel beszéltünk, mert persze rögtön a fejütésre gondoltunk. De az is lehet, hogy annyira belelovallta magát a hisztibe, hogy amiatt volt.

Mindenesetre azon az éjszakán a férjem nem aludt, figyelte, ellenőrizte, de sztem a lelkiismeret-furdalástól sem tudta lecsukni a szemét. Boni pedig azóta minden lefekvéskor kéri a lavórt, hogy ő hányni fog – lehet, hogy minket tesztel, lehet, hogy csak az időt húzza, lehe, hogy szeret a lavórral aludni (??).