2017. november 28., kedd

Csótány, farkas és madár

Mivel Bonit egyre jobban értjük, lassanként fény derül arra is, hogy mi járhat a fejében. Leginkább a félreértésekből okul az ember: az ismeretlen szavakat/jelenségeket ismerősekre vezeti vissza, pl árnyékos pad helyett játékos padott értett, az ő kis világában a játékosnak van értelme. Vagy a Ez micsoda itt? kérdést ő átalakítva úgy használja: Mi ez a csoda itt? – ez is logikus. A Vizipók c. rajzfilmben elhangzik az, hogy „Kedves csótányné!” – ezt ő úgy értette, lévén csótányokkal szerencsére nincs kapcsolata, hogy: csó-tányér. Érdekes, hogy a csó viszont nem zavarta. (Miután megértettem vele, hogy ez egy megszólítás, örömmel köszönt reggel úgy, hogy jó reggelt, kedves csótányné!)

Valami miatt fél a farkastól. Éjszaka egyszer felébredt, sírva hívott engem, mikor odaértem, már ült. Egyetlen kérdést tett föl, azután visszahanyatlott és aludt tovább: „Mama! VAN FARKAS?!”  Lehet, hogy évek óta fél tőle, de csak mostanában tudta megfogalmazni? Nem is az a lelkizős típus, mondjuk. Az őszi szünetben itt volt a papám egy hétig, nagyon jól elvoltak. Nem tett megjegyzést arra, amikor a papám visszautazott, szó nélkül tudomásul vette. Egyszer viszont már félálomban volt, amikor bementem a szobájába, és még csukott szemmel kérdezte: Mama, neked hiányzik a papi? Ezt a kérdést éberen soha nem tette volna föl, még telefonon sem beszél a papámmal, vagy köszön neki (mondjuk az apám az, aki folyton nyüstöli a köszönéssel, én értem, hogy a gyerek erre megnémul).

Jellemző amúgy is a reakcióira ez a pár napos késés. Nemrég a WC-n ültem, odajött, és valahogy úgy történt (TMI!), hogy meglátta a menstruációs vért (BOCSI!!) a WC-ben, és mivel rákérdezett, kénytelen voltam elmondani, hogy az vér. Nagyon megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy nem kérdezősködik tovább – egészen másnapig. Akkor aggódva jött oda hozzám, hogy Mama, nekem mikor fogják levágni a kukimat?? (a kuki rendeltetése és alakváltozása amúgy is napi téma mostanában) Mondjuk hozzátartozik a történethez az is, hogy pár nappal azelőtt irtó hülye voltam. Kérte, hogy segítsek neki pisilni, és én, miközben húztam le róla a nadrágját és a gatyáját, virágos jókedvemben ezt találtam tőle kérdezni: Na, megvan még az a híres kuki? Ő meg teljesen döbbenten: Miért, le kell majd vágni??)

A múltkor történt egy aranyos eset. A botanikus kertben van egy félig szabadtéri kalitika, olyan nagy, hogy inkább már ketrecnek mondaná az ember, tele színes papagájjal. Mindig megállunk előttük. A múltkor a kailtkán kívül láttunk egy egzotikusnak tűnő madarat. Csipogott, verdesett a szárnyaival, úgy tűnt, mint aki véletlenül kirepült a kalitikából és nem tud oda visszajutni. Kerestük a lyukat, de nem találtuk, így nem értettük, hogyan került oda számkivetve szegény. Boni nagyon aggódott, saját magát és engem is nyugtatgatva azt mondta: Mama, lehet hogy ez a madár még nem költözött be oda!


A madár, aki úgy döntött, hogy még nem vonul be a kalitkába. Vajon milyen faj lehet?

2017. november 24., péntek

Ebben a bejegyzésben nagyon sokszor el fog hangozni az az ige, hogy „emlékszem”

Idén húsz (20!!) éve, hogy eljöttem Magyarországról. Most nem arról a döbbenetről akarok írni, hogy milyen történelmi távlatok nyíltak meg a saját felnőtt életemben, hanem hogy milyen óriásit változott a világ húsz év alatt. Nem csak, hogy Black Friday nem létezett még, de rengeteg minden más sem (mindjárt felsorolom). Nem állítom, hogy a minden világok legjobbika felé menetelünk, de ezek a dolgok ma már mind nagyon hiányoznának (és most nem erről az őrült pénteki napról beszélek, természeresen).

Először is, nem voltunk az EU tagja, és az Unión kívüli ország állampolgárainak baromi macerás volt külföldön élni és munkát találni. Hivatalosan bevándorló voltam. Igazolni kellett mindent (pénzt, státuszt) és évente egy napot el kellett eltöltenem egy hivatalban, hogy meghosszabbítsam a mindig egy évre szóló tartózkodási engedélyemet. Ez volt az év legrosszabb napja. Egész délelőtt sorban álltam. Hajnalban, az utcán kezdtem, valamikor délelőtt kerültem be száz másik koszos, büdős, csóró, franciául alig beszélő emberrel együtt unszimpi, egyáltalán nem segítőkész hivatalnokok elé. Senki nem vett ott senkit emberszámba. Minden évben rettegtem, hogy nem adják meg a papirost. Minden évben hiányzott valami. Fénymásolni vagy fotót készíteni ott helyben, pénz bedobásával lehetett, mindig felkészültem kétfrankosokból.

Ha jól emlékszem – mert a régi pénznemre is alig emlékszem már! Arra viszont igen, hogy micsoda felfordulás, hitetlenkedés és évekig tartó átszámolgatás járt együtt az euró bevezetésével. Hosszú ideig nem tudtuk megszokni a dolgok új árát, frankban számoltunk, euróban fizettünk. Ma, amikor határok között ingázom, iszonyú praktikus a közös valuta. Egy kolléganőm mesélte, hogy anno három pénztárca volt mindig a táskájában, a három különböző ország pénzével. Várom nagyon, hogy Mo is csatlakozzon az euróövezethez.

Az egyik legnagyobb hatással járó változás a dohányzás széles körű betiltása volt. Még utaztam olyan vonaton, ahol volt dohányzórész (amitől a nem dohányzó is büdös lett). Én azóta szeretem egyébként éttermekben és kávézókban múlatni az időmet, hogy nincsenek bagósok. Arra is jól emlékszem, hogy a változás egyik napról a másikra történt; decemberben még bagószagú bevásárlóközpontban vásároltam és arról beszélgettünk, hogy ez egyszerűen nem fog menni. Ilyet nem lehet, hogy a cigizést betiltani. Ekkor mindenki az olaszokkal érvelt (ahol előbb tiltották meg), és ha ott sikerült, akkor itt is! És így is lett, januárban már sehol nem kellett bagófüstöt nyerlnie az embernek.

És a low cost repülőjáratok! Régebben, évekig, busszal tettem meg a Párizs-Bp távot (nem tudom, mond-e még valakinek valamit a Tihanyi Travels neve...). 24 óráig tartott, már amikor nem robbantunk le, mert akkor lett belőle 36 is. Kényelmetlen és veszélyes volt, de repülőjegyre soha nem futotta a pénzemből. És akkor, ha jól emlékszem 2001–2002 körül szárnyra kapott a hír, hogy lesznek fapados, megfizethető járatok. Ma már röhögök azon, hogy én ezt akkor nem hittem el. Emlékszem egy beszélgetésre Z-vel, emlékszem, hogy mondtam neki, hogy milyen isteni lenne, ha olcsók lennének a repjegyek!

De a leghatalmasabb, legszerteágazóbb és legtöbb területet érintő változás mégiscsak az internet volt. Még emlékszem, hogy vártam annak idején a postát. Budapesten több köteg levelet őrizgetek, szalaggal átkötve, amit a húgom, barátnőim, szüleim írtak. A külföldre költözés dimenziója változott meg teljesen azzal, hogy ma már bármikor bárki azonnal elérhető. Ma két-háromnaponta 20 perceket beszélek egy barátnőmmel telefonon (évek óta) (és INGYEN), és arra gondolok, hogy az életem változott volna meg, ha ez a lehetőség akár csak 2010–11 tájékán nyitva állt volna előttünk.

Nem is ragozom tovább, minden öreg róka átélte, hogy mennyire más vásárolni, szállodát foglalni, moziba menni, tájékozódni, lakást ki- vagy megvenni, bankszámlát vezetni, dokihoz időpontot kérni, számlákat befizetni, főzni stb. stb. internet segítségével. Ég és föld. Mégsincs soha semmire idő. Másfél évtizedig cipeltem könyveket Magyarországról Franciaországba (és a kiolvasottakat vissza), ma már csak kattintok.

A legfrissebb változás pedig a roamingdíj eltörlése. Vártam, mint a Messiást, igazából ebben sem hittem nagyon. Az életemet változtatta meg, azt kell, hogy mondjam. Azt hiszem, nem is lesz már szükségem magyar telefonszámra, minek az a sok macera, legalább nem kell majd két telefont cipelnem a táskámban nyaranta.

2017. november 20., hétfő

Szalmabábérvelés

Nyáron itt volt Z. öccse pár napig, ő ajánlotta ezt a konkrét rádióműsort, amely arról szól, hogy (zanzásítok) miért ilyen hisztisek a mai gyerekek, és hogyan lehetne ezt elkerülni. Amúgy tök jó fej az öccse, egy mókamiki, jól is főz ráadásul, imádtam, hogy itt volt. Vannak gyerekei is, szóval elvileg ismeri a jelenséget, mégis állítólag teljesen el volt ájulva, hogy mennyi mindent megengedünk Boninak, aki meg milyen kis akaratos és szemtelen.

(Egyébként ez a bejegyzés tökre nem a hisztiről akar szólni, mindjárt rá is térek a lényegre, csak zárójelben jegyzem meg, hogy szerintem egyáltalán nem vészes Boni (igaz, akkor volt a verekedős korszaka), csak hát, mai gyerek, ugye, a mai kor minden előnyével és hátrányával. Pont most olvastam egyébként a Nádas Péter könyvében, hogy amikor ő volt ennyi idős, tehát a 40-es években, egy négy éves gyerek szótlanül ülte végig a felnőttek beszélgetéseit. Volt egy olyan rész, amelyben arról írt, hogy a nagybátyja (mű)fordított, és ő a szobában lehetett, ha nagyon csöndben maradt. Haha! Ezt a részt el is meséltem a férjemnek! Akivel már egy szót sem tudok váltani vacsora közben!)

Úgyhogy Z. kiadta a feladatot, hogy hallgassam végig a műsort, nehogy totálisan rossz úton járjunk. Dióhéjban erről volt szó: fontos, hogy a gyerek megtapasztalja a frusztrációt is, különben később nem fog tudni mit kezdeni a korlátokkal, a társadalmi szabályokkal, a határokkal, és nem fogja tudni elfogadni a valóságot. A gyerekkori frusztráció hiánya felnőttkori depresszióhoz, hiperaktivitáshoz, drogfüggőséghez vagy túlzott fogyasztáshoz vezethet.

Most nem is ezeknek az állításoknak a valóságtartalmáról van szó (bár nekem logikusnak tűnnek), nem is a különböző nevelési elvekről (amelyekről szintén meglehet mindenkinek a véleménye) hanem arról, hogy a frusztráció hiánya és az ún. pozitív nevelés (éducation bienveillante vagy positive, ahogy ők emlegették) közé egyenlőségjelet tettek.

És itt én – aki amúgy egyik nevelési elv vagy iskola mögé nem sorakozom föl –, de aki épp tegnap szedegettem ki kézzel és egyesével az apróra vágott kaprot és póréhagymát az úrfi vacsorájából, mert nem akarta megenni, szóval én itt megszólítva éreztem magam. Mert igen, én vagyok az, aki, ha a gyerek megkívánja a karácsonyra félretett matricákat, és bemegy a szobájába hüppögve, utánamegyek valami kis ajándékkal (most celluxszal), hogy ne legyen szomorú.

De nehogy már az egyik oldalon álljon a frusztrácinak, a tiltásnak, a határszabásnak ÉS a gondoskodásnak, valamint a közép- és hosszútávú örömök élvezetének a kívánt és ideális elegye (=amint azt a műsorban javasolták), míg a másik oldalon a pozitív nevelés álljon, amit úgy mutatnak be, mint ahol a gyereket nem ér frusztráció! Mert ez így volt megfogalmazva, még agyi idegpályákról is volt szó, amelyek nem fejlődnek ki eléggé.

És ez az, ami nagyon zavart végig a műsorban: az ő (amúgy végülis szimpi) álláspontjuk birtokában kritizáltak egy eltúlzott, karikatúraszerű elvet. Mert hogyan lehetne azt megvalósítani, hogy egyáltalán ne érjen egy gyereket frusztráció? Ilyet egyetlen nevelési elv sem állít. Még ha akarnánk, sem tudnánk ezt elérni. Reggeli felkelés, oviba időbe beérés, szülőtől elszakadás, más gyerekekkel interakció, menza, játék megszakítása, kézmosás... az én fiam szerintem mindezt annak éli meg. Az Adventi-naptár, mint olyan, is egy valós frusztrációforrás!

Ilyen egyszerűsítés az is, amikor anno mindenki azzal a két kiló kosszal jött, amit állítólag (?) minden gyereknek 2 éves koráig meg kell ennie. Válaszul arra, amikor Boni kisebb korában próbáltuk minimalizálni a fertőzést (sebet fertőtleníteni, gyakran kezet mosni, játékokat lemosni stb.). Állandóan megkaptuk, hogy ezzel a fertőtlenítés-mániával nem lesz a gyereknek immunrendszere – pedig hogy ne lenne, a kórokozók kis hányadát tudjuk csak kivédeni. Soha nem gondoltuk, hogy a higiéniával steril környezetet teremtsünk számára.

Vagy amikor múlt héten Z. hazajött Bonival a fodrásztól, és arra panaszkodott, hogy Boni végig az ölében akart ülni, nem volt hajlandó a kisszékbe átülni. Emlékeztettem rá a férjemet, hogy szerintem ez teljesen normális, hiszen négy éve úgy vágják a haját, hogy valamelyikünknek az ölében ül, ehhez szokott hozzá. Erre Z.: – Jól is fogunk kinézni, ha 20 éves korában is el kell majd kísérni a fodrászhoz!

Gondolom viccnek szánta, de ez is szalmabábérvelés. Jól illusztrálja az átmenetek és nüanszok fontosságát.

2017. november 15., szerda

Miért tesztett nagyon Nádas Péter új könyve?

Úristen, nekem ez annyira tetszett, hogy nem is tudom, mikor faltam utoljára így kortárs magyar regényt. Mindenkinek ajánlom, akit érdekel a XX. század magyar történelme (azon belül is főleg az 1944–1956 közötti időszak), de a könyvben renegeteg más téma is terítékre kerül, úgy mint a szülő-gyerek kapcsolat, betegség, halál, homoszexualitás stb. Talán a szerelmi szál az, ami  kimaradt, amiről érintőlegesen volt csak szó, ezért is csodálkozom, hogy ennek ellenére ilyen hatással volt rám a könyv.

Szóval ez egy családregénynek is beillő, memoárszerű elbeszélésláncolat. A szerkezet az egyik oka annak, hogy imádtam. Két kötetből áll, és az egyes köteteken (+/- 600 oldal) belül nincsenek fejezetek. Egyáltalán! És nemhogy fejezetek nincsenek, de párbeszédek sem. Úgy kell ezt elképzelni, hogy az első és az utolsó mondat között hömpölyög egy anekdotázásra emlékeztető, megállás nélküli és folyamatos szöveg. Egyrészt az ember alig tudja hol abbahagyni az olvasást, hiszen menne tovább. Másrészt eképesztő a virtuozitás, ahogy egymásba szövi a történeteket. Szinte észrevétlenül jutunk el 1944-től 56-ig, és közben, ahogy a Párhuzamos történetekben is, vissza- és előreutalásokkal képet kapunk más korokról, más személyekről vagy más országokban történtekről (néha egy bekezdésen belül is ugrál az egyes korok, történetek között).

És az igényes nyelvezet! Ez a másik, ami miatt nagyon tetszett. Ez a könyv meg van írva, nemcsak összecsapva, itt az egyes szavak súlyozva vannak, és a mondatok át vannak gondolva. Egyszerűen jó volt olvasni. Főleg azért, mert általában értettem. Előfordult, hogy nem, de kevésszer (főleg az előbb emlegetett Párhuzamos történetekhez képest). Ez az egyik oka annak, hogy újra fogom olvasni: annyira tömény, olyan sok infó áramlik benne, hogy egy olvasásra nem is lehet mindent befogadni. Felszerelkezem egy Budapest-térképpel és a már elkészített családfával, így remélhetőleg semmi nem fogja elkerülni a figyelmemet.

A tartalomról pedig... a konklúzióm az, hogy elképesztően szerencsések vagyunk, hogy olyan korban élünk, amikor a politika és a történelem nincsen ennyire (rossz) hatással a közösségek, családok vagy egyének sorsára. Világháború, zsidótörvények, ostom, diktatúra, munkatábor, forradalom...mennyire tönkretették generációk életét, te jó ég. De ennél sokkal árnyaltabb ez a könyv, ez most csak egy gyors összefoglalás arról, hogy miért is tetszett. Legfőképpen talán épp azért, mert ismerős történeteket mutat be olvasmányosan, igényesen.

2017. november 13., hétfő

Egy ismerősen magyaros mentalitás

Haha, pénteken még azon filóztam, illik-e tájékoztatást vagy segítséget kérni egy ismeretlen magyartól, akit aznap láttam életemben mondjuk harmadszor... ma reggel már levél várt tőle az oviban. „Segítségedet előre is köszönöm” – esett rá az utolsó sorra a tekintetem. A borítékban prospektusok voltak, amiből kiderült, hogy a nő mozgásterápiás foglalkoztatásokat vezet itt és és a határon túl is. A levélben pedig az állt, hogy ha lehet, terjesszem a hírt az ismerettségi körömben.

Kicsit lenéző ez a magyaros mentalitás formula, elismerem. Ha nekem kellene vállalkozóként ügyfeleket vadásznom, talán én is így csinálnám. Ráadásul valahol érthető, hogy hozzám (is) fordul, hiszen ritkák errefelé a magyarok, mint a fehér holló, és gondolom a magyar gyerekekből áll az egyik célcsoportja.

De azért ez nekem így mégiscsak kínos, hiszen kicsit úgy érzem most magam, mintha kötelező lenne eredményeket szállítanom. Ha már egyszer megkért rá. Csakhogy a kollégáimon kívül nem nagyon ismerek olyanokat, akiket érdekelhetne a dolog. És köremailt írni 60 embernek valami olyanról, ami az 1%-ukat érinthet csak (ha érdekel egyáltalán bárkit)... ráadásul úgy, hogy én magam sem ismerem az adott mozgásterápiát... szóval egy kicsit kellemetlen ez. ADDIG biztosan nem merek most már segítséget kérni tőle, amíg legalább én nem segítettem neki egy picit.

(Vagy csak túlbonyolítom)

2017. november 11., szombat

Megint az öregedésről

Valamit ki kellene találnom, hogy ne keserítse meg az életemet ennyire ez a látható fizikai leépülés. Tegnapelőtt képkeretet mentem vásárolni, egyébként vicces módon pont egy olyan fotóhoz, amelyet azért készíttettem sok másikkal együtt egy kolléganőm férjével, hogy legyenek már megint olyan képek rólam és Boniról, amelyen én is vállalhatóan nézek ki (a gyerek mindenhogy gyönyörű). Szóval bementem a boltba és rögtön az eladó csajtól kérdeztem, hogy hol találom azt a konkrét keretet, amit már kinéztem a neten. A csaj átkiabált egy másik lánynak a bolt másik végébe, hogy Mutsad már meg légyszi az XY kereteket ennek a hölgynek!

Értitek, egy hölgy. Une dame, franciául. Magyarán, dáma. Miután teljesen megzavarodva felkaptam a keretet, belenéztem az egyik tükörbe, hogy lecsekkoljam a látványt. Tényleg egy középkorú nő nézett vissza belőle. Még az éveket talán vállalnám is (nincs más választásom, ugye), nem baj, ha nem nézek ki fiatalabbnak. De ez a középkorú nő csúnya is volt, ráadásnak. Mert vannak azok, akik jól öregednek meg, és vannak azok a szerencsétlenek, mint ezek szerint én is, akin minden megcsúnyul, és magának az arcnak a szerkezete is megváltozik.

A mamám, aki még munkahelyi szépségkiránynő is volt fiatalon, és egészen sokáig csinos volt, jól öltözött, mára már iszonyúan elhanyagolja magát. Nem értjük a húgommal, hogy hogy válhatott egy szép nőből egy olyan néni, aki kócosan, szedett-vedett ruhákban megy ki az utcára (szerencsére Budapesten azért összeszedi magát, de ott a faluban, kutyasétáltatáshoz tényleg nem néz ki valami jól). De asszem kezdem érteni a folyamatot. Mert ugyanazon a napon, amikor a keretet megvettem, én a lehető legjobb formában voltam. Reggel sminkeltem, a hajamat megcsináltam, körültekintően kiválasztott farmer és magas sarkú csizma volt rajtam – mindez hosszú perceket és gondolkodást vett igénybe. De mindezt azért, hogy munkába érve az első kolléganőm kedvesen és tök jóindulatúan megkérdezze, hogy ugye nagyon fáradt vagy? Szóval nem is tudom, megéri-e a hosszas reggeli készülődés, vagy a ruhák gondos mérlegelése. Ezért? Ennyi macera azért, hogy egy icipicit jobban nézzen ki az ember? El tudom képzelni, hogy lesz olyan idő, amikor csak legyintek a szép ruhákra és a hosszas reggeli készülődésekre.

Ugyanakkor meg nem csak az arc öregedése zavar (néha nem ismerek magamra a tükörben, komolyan, főleg a szemem változott meg teljesen. A szemem! A lelkem tükre!), hanem az is idegesít, hogy ennyire kivagyok ettől az egésztől. Miért nem tudom egyszer és mindenkorra (bölcsen!) tudomásul venni, miért kapálózok az öregedés ellen és szomorkodok. Egy panaszom sem lehet: nekem is megvolt a fénykorom. Van családom. (ráadásul az a kis majom Boni, aki mindig mindent utánunk szajkóz, a múltkor az új pizsamámra mondta elragadtatva, hogy Mama, nagyon jól áll!). És leginkább, a félig üres-félis teli pohár analógiájára: lesz ez még rosszabb is – azaz örüjek inkább annak, ami van hiszen ha ez így megy, öt év múlva senki sem fog rámismerni. De legesleginkább: vannak rosszabb dolgok is a világon.

Biztosan van valami módszer, recept, taktika vagy stratégia, amellyel leküzdhető ez a mindennapi elkeseredés a tükörbe nézvén, döbbenet azon, hogy valaki mássá alakulok át és szorongás attól, hogy milyen további leépülést hoz a jövő. Valami olyasmire gondolok, mint az időjárás elfogadása, amit az évek alatt teljesen sikeresen abszolváltam, és ma már csak kismértékben befolyásolja a hangulatomat az esős tavasz vagy a novemberi sötét.

2017. november 10., péntek

Nem minden francia, ami annak látszik

Nem tudom, írtam-e már, hogy nyelv és kultúra tekintetében mennyire szokatlanul homogén környezetben élünk. Itt mindenki francia! Ez Nyugat-Európához képest, de főleg: előző lakhelyeimhez képest kivételes jelenség. Belgiumban pl. egyszer mesélte egy magyar lány, hogy amikor (belga) munkahelyén a kollégái megtudták, hogy a lány családja magyar, hitetlenkedve kérdezgették: De tényleg MINDENKI? Nem csodálom őket, Brüsszel a legkozmopolitább város, ahol valaha is jártam. Nem egyszer, hanem többször is előfordult, hogy a belvárosban angolul kellett megkérdeznünk az utat, ugyanis senki nem tudott franciául. Olyan is volt, hogy egy éjszakai buszon rajtam kívül egyvalaki utazott, az is a HVG-t olvasta!

Na ehhez képest ez itt nyelvi és kulturális sivatag. Itt mindenki franciául beszél, és a feketék, ázsiaiak, fejkendős muszlim nők is nagyon ritkák. A játszón vannak orosz és lengyel anyukák, Boni tavalyi csoporttársai közül három volt kétnyelvű, a második nyelv angol, spanyol és valamilyen arab nyelv volt. Idén mindegyik gyerek francia, ha jól látom/hallom. Magyar családod egyet ismerünk itt a városban, a volt kolléganőmet, de ők messzebb laknak és a gyerekek is nagyobbak, nem nagyon szoktunk összejárni.

Ebben a kontextusban nagyon fura volt, amikor Boni új ovónénije az év elején felkiáltott (miután megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélek), hogy nahát, neki is van egy magyar kolléganője!

Hittem is, meg nem is. A magyart gyakran keverik a lengyellel, bolgárral stb. meg aztán kizártnak tartottam, hogy Boni ovijában, ahova akkor már egy éve járt, dolgozzon egy magyar csaj – hogyhogy nem mondta eddig senki? Meg aztán ha magyar is, lehet, hogy második generációs magyar, azaz valójában francia. Na de száz szónak is egy a vége: lecsekkoltam (FB!), és a nő tényleg magyarnak tűnt, ráadásul nekem tetsző politikai tartalmakat osztott meg a falán, tehát még szimpi is. Mint később megtudtam, a Bonikékkal szomszédos teremben, félmunkaidőben dolgozik. Sajnos nem nagyon passzolnak a munkaidőink, mert amikor ő ott van, akkor én általában bent vagyok a mh-emen, de azért van némi átfedés, és így még szeptemberben bementem hozzá bemutatkozni.

Szóval tényleg az a helyzet, hogy Boni – aki itt csak tőlem hallja a magyart – közvetlen közelében dolgozik egy teljesen magyar nő. Reggelente be szoktam hozzá köszönni, néha berángatom Bonit is, bár ő az istennek nem akar meszólalni magyarul. Kicsit nehéz a dolog, mert kiscsoportosai vannak, tehát nem merem sokáig zavarni, beszélgetni csak úgy kutyafuttában tudunk. Mostanában azon gondolkodom, hogy elhívom egyszer munka után kávézni, de még nem mertem.

Két okból nem merem: először is, pont egy éve belefutottam egy ugyanilyen helyzetbe. A szolfézson az egyik (francia - mi más?) csoporttársam mesélte, hogy a csellótanára magyar, és a lány olyan lelkes volt, hogy össze is hozott minket. Úgyhogy egy őszi estén egyszer csak ott találtam magam a zenesuli előtt egy magyar csellótanárnővel, akivel lelkesen telefonszámot cseréltünk. Nos, egy év telt el azóta, és semelyikünk sem kereste a másikat. Nem mintha nem lett volna rokonszenves: az volt, sőt, még közös ismerősünk is akadt Budapestről. De nagyon természetellenesnek éreztem volna a helyzetet.. hívjam fel, csak azért mert ő is magyar? Passzírozzunk bele a rohanó életünkbe (ő egy másik városban lakik, két kamasz gyereke van) egy találkozót, és utána? Tartsuk a kapcsolatot, noha a régi barátnőimmel sem sikerül idő hiányában normálisan kapcsolatot tartani?

A másik ok meg az, hogy valójában égek a vágytól, hogy megtudjam, mit gondol egy magyar óvónő a francia oviról. Biztosan klasszisokkal többet tudna nekem mesélni, mint bármilyen vekerdys cikk vagy gyereknevelős portál. Ráadásul, mivel neki is nagyobb (már felnőtt) gyerekei vannak, ő már minden olyan (főleg nyelvi) kérdésre így vagy úgy de választ talált, amivel én most küzdök. Például a szavak betűzése, hogy csak egyet említsek. Szóval nem tudom, mennyire etikus valakit kávézni hívni csak azért, mert előre tudom, hogy segítségemre lehet.

2017. november 6., hétfő

Nézőpontváltás

Az államat, a számat és a nyakam vonalát a mamámtól örököltem. Egy bizonyos szemszögből, félprofilból, tökéletesen észrevehető a hasonlóság, főleg régi fotókon. Mindig is utáltam ezt a szemszögöt. Van egy fekete-fehér fénykép, amin kb. 8–10 éves lehettem: nyáron készült, egy csónakban ülök, rajtam nagy karimás fehér kalap, és pont úgy vagyok fordulva, hogy látszik ez a furcsa, családilag rámhagyományozódott, szabályosnak nem igazán mondható félprofil. Tökre utáltam ezt a fotót, és arra gondoltam, hogy ha nem fordultam volna el így, hanem mondjuk a kamerába néztem volna, milyen jó kis kép lehetett volna.

Boni is megörökölte ezt a vonást. Komolyan mondom, hogy már az UH látszott, hogy az én számat (és a mamám száját, és ki tudja hány felmenőmét) fogja örökölni. Születése óta rácsodálkozom egyébként, hogy milyen erősen ez az anyai ág dominál nála, nem csak a kinézetben, hanem a tulajdonságait tekintve is. (És még azt hittem, francia kisfiam lesz, haha!)

Na de szóval ezt a félprofilt, amit annyira utáltam saját magamban, egyszerűen szédületesen gyönyörűnek látom Boniban. A legjobban azokat a fotóit szeretem, amin látszik. Élőben agyonpuszilom ezt a tőlem örökölt állát és pofiját (kisebb korában a száját is). A világ legszebb, legmeghatóbb, legformásabb, legszabálytalanabb, legfinomabb félprofilja ez. Az egyik legeslegszebb vonása Boninak (a rengeteg közül).

De basszus, ha tudtam volna fiatalon, hogy ennyire szépnek lehet látni azt, amit én utáltam...! Hogy mennyire lehet szeretni ezt a bizonyos vonást, amit én legszívesebben kiretusáltam volna az összes fotóról!

Kár, hogy már nem élvezhetem ezt a megnyugvásos állapotot, ugyanis az idő múlása nagyon nem vált a fejem előnyére, és a mondott profil megereszkedett, az orr megnyúlt, toka teremtődött, az arc megkeményedett.. szóval sajna bottal üthetem ennek a szenzációsan gyönyörű vonásnak a nyomát...

2017. november 3., péntek

„Vérségi kapcsolattal legitimizált örökös elégedetlenség”

A papám mondta nekem a múltkor:

– ... szóval nem tudom, mi lesz majd, ha Jonatán bölcsibe fog járni. Nem mond semmit, hogy hová megy vissza dolgozni, hogy mihez fog kezdeni... Nem mond nekem semmit, a saját lányom! Hát hogy lehet ez, a saját apjának!

Megállt a kezem a levegőben. Huh. Itt a kiváló alkalom. Mondjam? Ne mondjam? Konfrontálódjak? Vagy maradjak csendben, azaz ne mondjak semmit? (ahogy 42 éve?) De aztán folytatta a papám:

Persze, nem mond semmit, mert nem akarja, hogy beledumáljak. (elgondolkodott) De hát a szülők már csak ilyenek. Nyilván beledumálnak. Jót akar az ember.

Na, még jó, hogy nem válaszoltam az ezek szerint költőinek szánt kérdésre! Hát hiszen tudja. Tudja, de jogosnak érzi a saját apám azt a lehetetlen, őrületbe kergető és állati felesleges szokását, hogy bármit, amit a két lánya tesz (vagy nem tesz) kommentálja, minősítse, bírálja és véleményezze. Tanácsokat osztogasson. Próféciai kijelentéseket tegyen. Összehasonlítson. Útbaigazítson. Régi hibákat felemlegessen. Azokból konklúziókat vonjon le. Még ha a jó szándék vezéreli is (nyilván), miért gondolja úgy, hogy élete végéig nevelnie kell a lányait? Csak mert a lányai? De hát már késő, így vagy úgy, de föl vagyunk nevelve. Majd ezt meg kell jegyeznem, akkorra, amikor Boni elköltözik...

Mentem én úgy haza idén nyárom a mamámmal a Dunakanyarból Budapestre, hogy szinte végig azon kesergett a kocsiban, hogy a húgom milyen kupis, hogy nem találja az egyik asztalát (ez mondjuk vicces.. hogyan lehet elveszteni egy asztalt? Jó, mondjuk AKKORA kupiban...), hogy baby-sitter vigyáz a gyerekre, amíg ők filmet néznek... Szomorú jelenet volt, ahogy ülünk a kocsiban, ő meg sorolja a húgom hibáit. Belegondoltam, hogy vajon rólam mit mondhat a hátam mögött. Mondjuk akkor már tényleg a hátam mögött tegye, engem nem érdekel a kritika.

Egyértelmű, hogy a húgomat sem érdekli a kritika, ezért sem meséli el, hogy mikor megy vissza dolgozni és hova. Szerintem ez világos, mint a nap. Az ember jobban szeret olyanokkal beszélgetni, akik meghallgatják, tudomásul veszik, regisztrálják a mondanivalóját, esetleg együttéreznek, ne adj' isten nevetnek, poénkodnak, de nem keresnek benne hibát, korrigálni- vagy kidobnivalót.